Senkinek sem meglepő, hogy a japán nép egyik kiemelkedő jellemzője a hosszú élet, és ennek következtében a fiatal generációk rendkívüli tisztelete az idősebbek iránt, akik a bölcsesség és a felbecsülhetetlen tudás kincsestárai.
A tisztelet a múltban és ma is jellemző Japánban. Ezért is meglepő, hogy a Felkelő Nap Országa történelmében találunk egy meglehetősen specifikus szokást „ubasute”, „obasute” vagy „oyasute” néven, ami szó szerint azt jelenti, hogy „az öregasszony elhagyása„.
A szokás lényege az volt, hogy a japánok, akiknek nem volt lehetőségük gondoskodni az idősödő szüleikről, és ami a legfontosabb, etetni őket, elvitték őket a sűrű erdőbe vagy a hegyekbe, éhenhalásra vagy fagyhalálra ítélve őket. Bármilyen borzalmasan is hangzik, a japánok ezt kizárólag a takarékosság jegyében tették, hogy megszabaduljanak a „felesleges szájaktól”.
Talán ismered a Grimm fivérek „Jancsi és Juliska” című meséjét, ahol a szülők elengedik gyermekeiket az erdőbe, mert már nem tudják őket eltartani. Nos, az „ubasute” nevezetű japán szokás nagyjából követi a meséből ismert cselekményt, csak a kisgyermekek helyett a fiatal japánok az idősödő szüleiket küldték a sűrű erdőbe vagy a hegycsúcsra.
Ha egy pillanatra feltételezzük, hogy ez a szokás valóban létezett a valóságban, és nem csupán egy újabb japán folklórkitaláció, akkor nemcsak a kegyetlensége döbbenetes, de ellentmond az összes létező japán erkölcsi normának is, amelyek – ahogy már említettem – a tiszteletet és a megbecsülést írják elő törvényi szinten is az idősekkel szemben.
Az „ubasute” szokás valóságalapjának egyik gyakran említett érve, hogy a japán Nagano prefektúrában, Chikuma városa mellett található Kamurikiyama hegynek van egy másik neve is: Ubasuteyama. Állítólag erre a hegyre vitték a japánok az idősödő szüleiket meghalni. Azonban ez a hegyelnevezés csak a 19. század végén terjedt el, így ez a „bizonyíték” meglehetősen erőltetettnek tűnik.
Először is, a japán jogrendszer alapja, egészen a 7. századi első adminisztratív kódexig, ellentmond az „ubasute” lényegének, miszerint az öregek teher lennének a család számára. Valójában a 60 év feletti állampolgárok jelentős adókedvezményeket és mentességeket kaptak. Ezenkívül a városi törvények szigorú büntetést szabtak ki az apa vagy anya megölésére (amelybe beletartozik az erdőben vagy hegycsúcson való magára hagyás is), így valószínűtlen, hogy a japánok önként vállalták volna ezt a kockázatot.
Fontos szerepet játszottak a konfuciánus eszmék is, amelyek Kínából terjedtek át Japánba. Ezek a tanítások a tiszteletteljes bánásmódot hirdették az idősebbek iránt, és semmiképpen sem ösztönözték a japánokat arra, hogy így bánjanak idősödő szüleikkel.
Ugyanakkor kétségtelen hogy az „ubasute” jelenség nem a semmiből jött létre. Valószínűleg léteztek esetek, amikor a japánok magukra hagyták az idősödő rokonaikat az erdőben, főleg a szegény, elszigetelt falvakban, ahol a törvények kevésbé érvényesültek. A paraszti élet a terméshozamtól függött, így az éhínség idején, amikor a „felesleges” szájak veszélyt jelentettek, az „ubasute” gyakorlata valóban elterjedhetett.
Japánban az „ubasute” legendájára alapozva íródott egy azonos című mese is. A történet egy középkori japán nagybirtokosról, Daimjóról szól, aki rendeletet ad ki, miszerint a 60 évesnél idősebb embereket az erdőbe kell vinni és otthagyni. A történet szerint két fiú testvérnek is szembe kellett néznie apjuk sorsával. Mivel nem mertek ellenszegülni Daimjó parancsának, ezért a hátukra vették apjukat, és elindultak az erdőbe.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
