Ha te is aktív tagja vagy valamelyik napjainkban népszerű közösségi oldalnak, akkor szinte biztos, hogy te is láttál már néhány bejegyzést vagy videót a híres orosz alvásmegvonási kísérletről. A kérdés továbbra is nyitott: tényleg megtörtént, vagy csak fikció?
Az 1940-es évek végén a szovjet kutatók egy csoportja politikai fogolyokkal kezdett kísérletezni. 15 napra cellába zárták őket, és nem engedték őket aludni, amit egy speciális stimuláló gáz befecskendezésével értek el.
A tudósok a stimuláló gázon túl a helyiségben mikrofonokat helyeztek el, majd egy vastag biztonsági üvegen keresztül figyelték a kísérleti alanyokat. Az alanyok kaptak elegendő mennyiségű vizet és élelmet, illetve WC és az idő töltését elősegítő könyveket is kaptak. Mindannyiuknak megígérték, hogy ha kibírják a fél hónapot alvás nélkül, a kísérlet után szabadon távozhatnak.
Eleinte minden rendben ment, a kutatók csak figyelték a kísérleti alanyokat, akik egészen hétköznapi dolgokkal múlatták az időt. Kis idő múlva azonban a tudósoknak feltűnt, hogy az alanyok beszélgetési témája egyre inkább a komor elmélkedésbe csap át…
A furcsa viselkedés elkezdődése után az alanyok panaszkodni kezdtek az életükről, majd nem sokkal később paranoiás állapotba kerültek. Az 5. napon abbahagyták az egymással történő kommunikációt, majd egymást elárulva, suttogva számoltak be a cellatársaik tetteiről a mikrofonokon keresztül. Furcsa mód azt hitték, hogy a barátaik elárulásával elnyerhetik az őket fogva tartók bizalmát. A tudósok ekkor még mindig azt hitték, hogy ez csak a gázok hatása.
A kísérlet 10. napja: a cellába zártak egyike hirtelen sikoltozni és rohangálni kezdett, és ez több mint három órán keresztül tartott, egészen addig, míg el nem szakadt a hangszála. Meglepő módon a többiek erre egyáltalán nem reagáltak, tovább suttogtak a mikrofonokba. Ekkor egy másik alany is sikoltozni és rohangálni kezdett, mire a többiek kitépték a lapokat a cellában található könyvekből és a saját nyálukkal megnedvesítve az üvegablakra tapasztották, hogy a kutatók ne tudják őket megfigyelni. Ekkor egy időre abbamaradt a kiabálás és a mikrofonba suttogás.
Három napig egyetlen hangot sem lehetett hallani a cellából, ám a tudósok az oxigénfogyasztás szintjét figyelve észrevették, hogy az 5 fogvatartott alany annyi oxigént fogyaszt, mintha folyamatosan aktívan sportolnának.
A 14. nap reggelén a kutatók úgy döntöttek, hogy meglépik a nem tervezett lépést: benyitnak a cellába, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy az alanyok még mindig életben vannak és nincsenek kómában. A hangosbemondó rendszeren keresztül a kutatók a következő mondatokat mondták: „Kinyitjuk a cellát, hogy teszteljük a mikrofonokat. Menjetek el az ajtóktól és feküdjetek le a földre, különben lelövünk titeket. Ha együttműködtök, cserébe az egyikőtök szabadon távozhat.”
Válaszul egyetlen mondat érkezett: „Nincs többé szükségünk szabadságra.”
A 15. napon az összes stimuláló gázt eltávolították a cellából és friss levegővel töltötték azt fel. Közvetlenül ezután a cellából három hang könyörögni kezdett azért, hogy adják vissza nekik a gázt, mintha csak az életük múlna rajta. Katonákat küldtek be a cellába, hogy kihozzák onnan a tesztalanyokat, de ekkor a sikolyok felerősödtek.
A cellában lévő 5 alany közül ekkor már csak négyen éltek, bár az állapotukat aligha lehetett „életnek” nevezni. Az élelmiszerekből az 5. naptól kezdve egyetlen falat sem fogyott, az egész cellát pedig 10 cm magas „lé” borította be, mivel az elhunyt kísérleti alany testének leszakadt darabkái eltömítették a lefolyókat.
A még életben maradt négy alany testéről szintén hatalmas izom és bőrdarabok szakadtak le. Mind a négyük hasából kiszakadtak a belső szervek, és a földön össze-vissza hevertek. A szabadon lévő bordáikon keresztül látni lehetett a tüdejüket, a későbbi vizsgálatok pedig kimutatták, hogy nem a foguk, hanem a puszta ujjaik segítségével tépték szét a testüket.
Ezek az alig élő emberek még a földön fekve is azért sikoltoztak, hogy adják vissza nekik a gázt, ami nem engedi nekik, hogy elaludjanak. A legtapasztaltabb katonák sem voltak hajlandóak belépni a cellába, hogy kivigyék onnan a holttesteket.
Amikor a feladatra jelentkező önkéntesek végül megpróbálták kivinni az elhunyt testeket a cellából, a még élő rabok nem várt ellenállást tanúsítottak. Az egyik katona torkát elvágták, a másiknak a combartériáját és a heréit harapták meg. Az akció után a négy alany egyike azonnal belehalt a vérveszteségbe, egy másikat pedig az orvosok próbáltak lenyugtatni, de a páciens még a tízszeres morfium adagra sem reagált, tovább folytatta a verekedést, eltörve közben az egyik orvos bordáját és karját.
A nyugtalan beteg szíve a hatalmas vérveszteség után még 2 percig dobogott azután is, amikor már nem maradt vér az ereiben. Miután leállt a szíve, pár percig még kiabált és megpróbált mindenkit megütni vagy megsebezni, míg végül teljesen el nem ernyedt a teste.
A másik két, még életben maradt alanyt szorosan lekötözték és kórházba szállították, ahol továbbra is serkentőgázt követeltek. A hasából kiszakadt belső szervei miatt műtőbe vitt páciens még a műtét közben is hevesen próbált megszabadulni a bőr szíjjaktól, amikkel lekötötték, és egy 130 kilós katona is alig tudta őt a műtőasztalon tartani. Az orvosok végül megnövelt dózisú érzéstelenítő segítségével érték el, hogy lenyugodjon, ám amint a tesztalany szeme lecsukódott, azonnal megállt a szíve. A kutatók később megállapították, hogy ennek a tesztalanynak a vérében az oxigénszint háromszor magasabb volt a normálisnál, a végtagjainak izmai súlyosan sérültek voltak és 9 csontja tört el.
A másik túlélőt szintén műteni kellett, ám az altatás ellen fejét rázva tiltakozott. Amikor valaki azt javasolta, hogy akkor altatás nélkül műtik, az alany rábólintott, és kibírta a műtét teljes 6 óráját bármiféle altatás nélkül. Az egyik nővér rémülten számolt be róla, hogy a beteg rámosolygott, amikor műtét közben találkozott a tekintetük. A sebész többször is kihangsúlyozta, hogy az orvostudomány minden törvénye szerint lehetetlen volt ilyen állapotban életben maradni.
A műtét végén a beteg hangosan zihálni kezdett, majd az orvosra nézett és mondani próbált neki valamit. Ekkor papírt és tollat adtak neki, amire azt írta: „Vágd tovább”. Miután újra képes lett beszélni, ismét a stimuláns gázért könyörgött. Arra a kérdésre, hogy miért tépték fel a bőrüket és szakították ki a belső szerveiket, csak annyit mondott: „Nem szabad elaludnunk.”
A tudósok végül úgy döntöttek, hogy visszahelyezik az alanyt a cellába, majd kutatási célból ismét visszaadják neki a gázt. Az alanyt egy elektroencefalogram (EEG) berendezésre kötötték, és meglepve látták, hogy már a gáz visszaadásának hírére is megszűnt a beteg harciassága és ellenállása. Később a tudósok megfigyelték, hogy bár az alany EEG-je többnyire normális volt, olyan üres szüneteket is produkált, mintha az agya időnként halálos állapotba került volna.
A kísérletet vezető parancsnok ekkor elrendelte, hogy három tudóssal együtt zárják egy cellába a kísérleti alanyt, mire az egyik tudós előrántott egy pisztolyt, és először a parancsnokra, majd a tesztalanyra lőtt, ezután pedig a szájába vette a pisztolyt. A csapat többi tagja azonnal kiszaladt a helyiségből.
A tudós közben ordibált: „Nem, nem megyek be oda ehhez a lényhez! Nem fogok!” Majd a fegyvert a sebesült alanyra tartva megkérdezte tőle: „Mi vagy te valójában?”
A fogvatartott páciens ekkor elmosolyodott, majd így szólt: „Elfelejtetted? Én vagyok te. Én vagyok az őrület, ami benned lapul és én vagyok az, amitől minden pillanatban szabadulni próbász. Én vagyok az, ami elől elbújsz a sötétben. Ti megpróbáltatok elaltatni és megbénítani minket, de mi elbújtunk egy olyan menedékbe, ahová sehogy sem tudtok behatolni.”
A tudós fél perc gondolkodás után a kísérlet utolsó alanyának szívébe lőtt. A páciens agyára kötött EEG pedig szépen lassan leállt…
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
10 hozzászólás