Az ókori civilizációk tanulmányozása során elkerülhetetlen az úgynevezett kulturális sokk. Még hosszú évek kutatása után is mindig akad valami, ami meglepődésre késztet. Kevés ókori társadalom volt képes olyan jelentős hatást gyakorolni a modern világra, mint az ókori Róma.
Kultúrájának, vallásának és jogrendszerének nyomai még ma is fellelhetők a modern társadalomban. De ez nem jelenti azt, hogy a rómaiak minden tette logikus és érthető volt. Íme tíz meglepően furcsa tény az ókori Róma lakóiról:
10. Betiltották a lila viselését
Manapság elterjedt az a vélemény, hogy a rómaiak, sok más társadalomhoz hasonlóan, ragaszkodtak a társadalmi osztályokra való felosztáshoz. Azonban sokan nem értik, mennyire mélyreható volt ez a ragaszkodás.
Például a római szabad polgárok többségének nem volt szabad lila színű ruhát viselnie. A római társadalomban ez a szín a dicsőség, a hatalom és a császári hatalom szimbóluma volt. Ezért csak a császár és más, rendkívül magas rangú rómaiak viselhettek lila színű tógát.
De miért volt a bíbor színnek ekkora státusza? Ez annak köszönhető, hogy a bíbor festékanyag előállítása hihetetlenül drága volt. A bíbor festékanyagot kizárólag Föníciában állították elő. Egyetlen tóga megfestéséhez tízezer kagylót kellett összezúzni. Ez azt jelentette, hogy a bíbor festékanyag ára megegyezett az arany árával.
A rómaiak szerették a ruházat alapján megítélni az emberek társadalmi helyzetét. A császárok megengedték a szenátoroknak és Róma leggazdagabb lakóinak, hogy bíbor szegéllyel díszített tógát viseljenek, de ennél többet nem. A római társadalmi osztályrendszerben mindenkinek a helyén kellett maradnia, és csak a felsőbb osztályok tagjai mutathatták ki nyíltan a gazdagságukat.
9. A prostituáltaknak szőkének kellett lenniük:
Ez a szabály ismét rávilágít a rómaiak osztályokhoz és társadalmi státuszhoz való ragaszkodására. A legtöbb római nőnek sötét haja volt, míg a szőke hajat a gallokkal és barbárokkal társították.
Az ókori Rómában a prostitúció teljesen legális volt, és a szolgáltatást igénybe vevő férfiak nem szembesültek semmilyen társadalmi következménnyel. Ugyanakkor a prostituáltakat, főleg az alsó osztályból származókat, általában megvetették.
Annak érdekében, hogy ne legyen bonyodalom, és senki ne tévesszen össze egy tisztességes római nőt egy prostituálttal, törvényt hoztak, amely előírta, hogy a prostituáltaknak (akik közül sokan rabszolgák voltak, és nem volt választásuk) szőkére kell festeniük a hajukat. Célja az volt, hogy barbár galloknak tűnjenek, ne pedig nemes római hölgyeknek.
Ez a törvény egy ideig érvényben volt. Azonban a törvényhozók bánatára az arisztokrata római nők hamarosan irigyelni kezdték a szőkék vonzó külsejét. Először maguk is elkezdték festeni a hajukat, majd azt követelték a szegény prostituáltaktól, hogy borotválják le a fejüket, hogy a hajukból szőke parókákat készíthessenek.
8. Az apák eladhatták a fiaikat rabszolgának (de nem túl gyakran):
Közismert, hogy a rabszolgaság elterjedt volt a rómaiak körében. Fenséges birodalmukat a legyőzött ellenfelek munkájára építették. Rómában a rabszolgáknak nem voltak jogaik, és nyomorúságos életet éltek. A római polgárok alapvetően védve voltak a rabszolgaság fenyegetésétől, hacsak nem szegték meg a törvényt.
Egy szokatlan kivétel azonban létezett. A római apák eladhatták (vagy pontosabban bérbe adhatták) fiaikat rabszolgának, de csak ideiglenesen. Az apának és a lehetséges vevőnek meg kellett állapodnia a fiú rabszolgaságának árában és időtartamában. A megadott időtartam lejárta után a vevő köteles volt visszajuttatni a fiút az apjának, körülbelül ugyanabban az állapotban, ahogyan kapta.
Mint a római társadalom sok más tagja, az apa is csak ésszerű keretek között adhatta el fiát rabszolgának. Ugyanazt a fiút kétszer is eladhatta, és ez normálisnak számított. Azonban ha harmadszor is eladta a fiát, már rossz apának minősült. Bármely fiút, akit az apja háromszor eladott, jogilag felszabadították a kapzsi szülei alól (de csak a harmadik rabszolgaságának lejárta után).
Ugyanakkor a „három eladás szabálya” minden egyes gyermekre külön-külön vonatkozott. Ez azt jelentette, hogy ha az apa továbbra is bevételt akart szerezni gyermekeiből, akkor háromszor bármelyiket bérbe tudta adni, mielőtt elkobozták tőle az adott gyermeket.
7. Az apáknak jogi felhatalmazásuk volt a családtagjaik megölésére:
Az ókori Rómát áthatotta a patriarchátus, de a korai időszakban ez a jelenség szélsőséges formában jelentkezett. Akkoriban a családtagok tulajdonképpen a családfő (az apa) tulajdonában álltak. Teljes mértékben az ő hatalma alá tartoztak, és mint azt már említettük, ez a hatalom még a fiúk rabszolgává adását is lehetővé tette.
Az apa belátása szerint büntethette a gyermekeit. Ha úgy ítélte meg, hogy halált érdemelnek, jogában állt kivégezni őket anélkül, hogy jogi következményekkel kellett volna szembenéznie. Még a családi ház elhagyása sem jelentett feltétlenül biztonságot a gyermekek számára. Az apa a házasságkötés és az elköltözés után is megölhette például a lányát. A fiúk sem érezhették magukat biztonságban. Csak a háromszori eladás (ami nyilvánvalóan nem kellemes) vagy az apa halála után válhattak teljes mértékben függetlenné.
Később ezeket a szabályokat enyhítették. Az i. e. 1. századra az apa jogát a családja megölésére lényegében eltörölték. Azonban ha egy fiút olyan bűncselekmény elkövetésén kaptak, amely gyalázatot hozott a családra, az apának továbbra is joga volt őt megölni.
6. A római büntetési rendszer kegyetlen eszközei:
A saját apa általi megölés nem számított a legrosszabb sorsnak. A rómaiak kifinomult módszereket alkalmaztak a bűnözők és foglyok megbüntetésére. Lehetőség volt lefejezésre, mélybetaszításra a magasból, sőt, kényszerítették őket gladiátorharcokon és előadásokon való részvételre is.
A legkegyetlenebb büntetést azoknak tartogatták fenn, akik a legsúlyosabb bűncselekményt, a patricidát (apagyilkosságot) követték el. Az apjuk megölésével vádolt személy szemét először bekötötték, mert úgy tartották, hogy nem méltó a fény látására. Ezután kivitték a városból a legközelebbi nagyobb víztározó felé.
A helyszínre érve botokkal addig verték, amíg félholttá nem vált. Ezután összekötözték, és egy nagy (de nem hatalmas) bőrzsákba zárták egy kígyóval, kutyával, majommal és kakassal. Ezután ezt a „csomagot” a vízbe dobták, ahol a szerencsétlenek vagy megfulladtak, vagy a hisztérikusan vergődő állatok áldozataivá váltak.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
5. A házasságtörés bonyolult szabályai:
Könnyen belátható, hogy az ókori rómaiak eltérő normákat és szabályokat alkalmaztak a házasságtörésben érintett személyek neme alapján. Természetesen a férfiaknak nagyobb szabadságuk volt a tetteikben. Tarthattak szeretőket, látogathattak prostituáltakat, és a társadalom nem ítélte el őket emiatt. Csak akkor merültek fel problémák, ha a társadalom úgy ítélte meg, hogy a férfi visszaél a helyzetével.
A nők számára a helyzet teljesen más volt. Ha a férj rajtakapta a feleségét egy másik férfival, kötelessége volt bezárni őket egy szobába. Ettől a pillanattól kezdve 20 órája volt arra, hogy minél több tanút gyűjtsön az incidensre.
A tanúk megtalálása után a férjnek további három napja volt a bizonyítékok gyűjtésére. Meg kellett határoznia a románc időtartamát, a helyszínt, ki volt a szerető, és bármilyen más információt, ami az ügyhöz kapcsolódhatott.
Miután az összes tényt összegyűjtötték és rendszerezték, a férjnek el kellett válnia a feleségétől. A rómaiak nem bocsátottak meg a házasságtörést, és ha a férj nem tudott elválni a feleségétől, fennállt a veszélye, hogy őt vádolják meg a házastársa házasságtörésére való felbujtásban.
Ha a férj bosszút akart állni, megölhette a felesége szeretőjét, ha az rabszolga volt (az ilyen embereknek nem voltak jogaik a római társadalomban). Ha azonban a szerető egy polgár volt, a helyzet bonyolultabbá vált.
Ebben az esetben a férjnek a apósához kellett fordulnia, és be kellett vonnia őt az ügybe. Rómában az apáknak joguk volt megölni a lányaik szeretőit. Ha az apa beleegyezett, a szeretőt meg lehetett ölni, függetlenül a társadalmi státuszától. Az is lehetséges volt, hogy az apa úgy döntött, hogy megöli a lányát is, ezáltal megszabadítva a férjét a válás kellemetlenségeitől.
4. Azt hitték, hogy a kereszténység kannibál vérkultusz
Bár a római terjeszkedés nem volt olyan nagyszabású, mint más hódítók esetében, a rómaiak nem voltak kimondottan kegyetlenek. Általában tiszteletben tartották a bennszülött lakosság vallási meggyőződését. Legjobb esetben a rómaiak beépítették más népek vallási gyakorlatait a sajátjukba, ami magyarázza a római és a görög panteon közötti hasonlóságokat.
Akkor miért volt a rómaiaknak annyi nehézsége a zsidókkal és a korai keresztényekkel? Ennek oka részben az volt, hogy a zsidók és a keresztények szokásai ellenszenvesek voltak a rómaiak számára.
A rómaiak nyilvánvalóan nem helyeselték a zsidó körülmetélési szertartást, kegyetlen csonkításnak tartották. A rómaiak sok kegyetlen cselekedetet tettek isteneik tiszteletére, de még nekik sem tűnt feleslegesnek ez a kis bőrdarab a nemi szerv végén.
Másrészt a keresztényeket eleinte vérszomjas kannibál szektaként tartották számon. A rómaiak nem értették a „Krisztus Teste” és „Krisztus Vére” kifejezések metaforikus jelentését, és szó szerint vették őket.
3. A gladiátorok testrészeinek gyógyászati felhasználása
Meglepő irónia, hogy a rómaiak aprólékos gondolkodása nem terjedt ki a gladiátorok maradványaira. A római orvosok úgy gondolták, hogy a harcosok testrészeinek elfogyasztása gyógyírt jelenthet számos betegségre. Úgy tűnik, a vérük és a májuk volt különösen hatékony az epilepszia kezelésében. Miután a gladiátorharcokat i.sz. 400 után betiltották, a rómaiak a kivégzett bűnözők vérével helyettesítették őket.
Ha ez még nem lenne elég visszataszító, a gladiátor testrészeinek használata beszivárgott a római kozmetikai rituálékba és hálószobákba is. A gladiátorok fürdés közben levált, elhalt hámsejtjeit kozmetikai krémekben és afrodiziákumként is használták.
2. A vizelet értékes árucikk:
Az ókori Róma lakói körében elterjedt volt a közvécék aktív használata. Ezek a helyek nemcsak a testi szükségletek kielégítésére szolgáltak, hanem fontos társadalmi csomópontok is voltak. Természetesen ezek a helyek tele voltak hulladékkal, és a rómaiaknak ki kellett találniuk, hogyan tudnak megszabadulni tőle.
A rómaiak a mérnöki tehetségükről is híresek voltak. Rómában a szennyvíz nagy részét a Cloaca Maxima, az egyik első csatornarendszer vezette el. Innen gyűjtötték össze a vizeletet, amelyet ammóniatartalma miatt vegyi anyagként adtak el mosáshoz és bőrkészítéséhez. Róma határain kívül úgynevezett fullonok (római vegytisztítók) járták a vécéket, hogy összegyűjtsék belőlük a vizeletet.
A vizeletgyűjtés olyan mértékűvé vált, hogy Vespasianus császár (i.sz. 69-79) adót vetett ki rá. Amikor fia, Titus felháborodását fejezte ki az ilyen kellemetlen bevételszerzési mód miatt, Vespasianus egy aranyérmét adott a kezébe. Ezután megkérdezte tőle, hogy érez-e rajta bármi szagot, és amikor Titus nemmel felelt válaszolt, a császár megjegyezte: „Pedig ez is a vizeletből származik.”
1. A római közvécék: a civilizáció sötét oldala:
A rómaiakat gyakran ábrázolják a tisztaság megszállottjaiként, és ez részben igaz is. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a római közvécék megfeleltek volna a mai higiéniai normáknak.
Rómában több mint 140 nyilvános toalett volt. Ezek nem privát helyiségek, hanem társasági terek voltak, ahol az emberek elvégezhették a dolgukat, miközben beszélgettek. Mint korábban említettük, a legtöbb ilyen toalett csatlakozott a lenyűgöző csatornarendszerhez, amellyel sok későbbi társadalom nem tudott versenyezni még évszázadokon keresztül.
De itt véget is érnek a pozitívumok. A régészek rengeteg bizonyítékot találtak arra, hogy ezek a közvécék biológiai veszélyforrást jelentettek, és csak idő kérdése volt, hogy kirobban. A kutatások azt mutatják, hogy ezeket a toaletteket alig takarították. Régészeti leletek tanúsága szerint tele voltak parazitákkal, mint amilyenek a giliszták, bolhák, tetvek és természetesen csótányok.
Mintha ez nem lenne elég, ne feledjük, hogy ezek a toalettek jóval a toalettpapír feltalálása előtt léteztek. Minden nyilvános toalettben csupán egyetlen pálcára erősített szivacs volt, amit tersoriumnak neveztek. Ezt használták a „tisztálkodásra” a székelés után. Természetesen ezt sem mosták soha.
De még ez sem minden. A csatornarendszerben patkányok és kígyók éltek. Feljegyzések léteznek olyan emberekről, akik túl sok időt töltöttek a toaletten, és nemkívánatos helyeken haraptak meg őket valami. A toalettekben nagy mennyiségben metán is keletkezett. Ez a kellemetlen gáz hajlamos volt felhalmozódni a vécék alatt, amíg be nem gyulladt, potenciális bombává válva.
A helyzet annyira súlyos volt, hogy a démonok kiűzésére szolgáló varázslatokat találtak a nyilvános toalettek falára vésve. Az emberek gyakran még Fortuna, a római szerencse istennőjének szobrait is magukkal vitték, amikor a toalettet kellett használniuk.
Tények a rómaiakról
Számos dolgot átvettünk a mai társadalmunkba az ókori rómaiaktól. Korukhoz képest meglepően fejlettek voltak. Azonban a történészek hosszú időn át idealizálták a római korszakot, elhallgatva előlünk annak hibáit.
Törvényeik és normáik elemzése alapján megállapítható, hogy a rómaiak meglehetősen kegyetlenek voltak. A polgárjogok korlátozottak voltak, ha nem tartozott az ember a megfelelő társadalmi osztályhoz, a rabszolgák pedig borzalmas körülmények között éltek. Az ókori Róma távol állt attól a liberalizmustól, amit egyes történészek ránk akartak erőltetni.
De ne feledjük, hogy a társadalmi fejlődés gyakran egy lépést előre és kettőt hátra tesz. Egy római, aki a mai korban találná magát, valószínűleg sokkolva lenne bizonyos szokásainktól. Ugyanígy egy jövőbeli utazó is valószínűleg meglepődne azon, amit ma látna. Ezért mindig fontos, hogy tanuljunk a történelemből, és próbáljuk meg nem túlságosan kritizálni.
Milyen érdekes tényeket tudsz még az ókori rómaiakról?
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
