Mi az a „harmadik ember szindróma”, és miért ez az ember egyik legrejtélyesebb képessége?

1914. decemberében a híres angol-ír felfedező, Ernest Shackleton az Antarktiszhoz vitorlázott Endurance nevű hajójával, hogy ő legyen az első, aki sikeresen teljesít egy Antarktiszon átívelő expedíciót.

Arra azonban nem számított, hogy a hajója beszorul majd a jégtáblák közé, és a teljes 28 fős legénységével együtt, több hétig kell túlélniük a lebegő jégtáblák között a -30°C-os hidegben, arra várva, hogy fellazuljanak és újra hajózni lehessen közöttük.

1915. október 24-én azonban egy oldalról érkező jégtábla olyan erősen ütközött a hajónak, hogy lyuk keletkeszett a fa szerkezeten, a hajó pedig nem sokkal később elsüllyedt a Föld egyik legveszélyesebb helyén. A legénységnek túl kellett élnie valahogy a jégen, még csak segítséget sem tudtak hívni.

Ernest Shackleton majdnem 2 hétig vezette embereit a jégen, míg tábort nem vertek egy arra érdemes helyen. Ekkor létfontosságú döntést kellett hozniuk: emberek kis csoportja egy csónak segítségével elindult a Dél-Georgia és Déli-Sandwich-szigetek felé, azzal a céllal, hogy civilizációt érve segítséggel térjenek vissza a legénység többi tagjához.

Mindenki tudta, hogy ez egy fájdalmas és nehéz út lesz, arra azonban senki sem számított, amit Shackleton a naplójában is lejegyzett: állítólag a legénység minden tagja „plusz egy embert” látott maga mellett.

„…a hosszú és kimerítő harminchatórás menetelés során a névtelen hegyek és gleccserek között, gyakran úgy tűnt mindannyiunknak, hogy három helyett négyen vagyunk.”

Shackleton történetének köszönhetően a tudósok is felfigyeltek a jelenségre, és mint kiderült, azóta egyre több túlélő beszél erről a furcsa jelenségről, melyet csak „harmadik ember szindrómaként” ismernek. Ez gyakorlatilag egy megmagyarázhatatlan „képzelt szellem vagy  személy”, aki csak akkor jelenik meg, ha az ember élet-halál küszöbén áll.

Miért így hívják ezt a szindrómát?

A harmadik ember szindróma egy versről kapta a nevét. Miután Thomas Stearns Eliot költő és drámaíró tudomást szerzett Shackleton hősies túléléséről, 1922-ben megírta a „The Waste Land” című költeményt. A hosszú vers egyik részében Eliot egy „harmadik” emberhez szól.

„Ki az a harmadik személy, aki mindig melletted sétál? Ha számolok, csak te (elme) és én (test) vagyunk, de ha előre nézek a fehér hóra, mindig ott sétál előttünk valaki. Barna ruhába burkolva és kapucnival, így nem tudom, hogy férfi vagy nő az illető.”

A vers lábjegyzetében Eliot megemlítette, hogy Shackleton megpróbáltatásainak történetéből merítette az ihletet: „…azt mondják, hogy a felfedezők egy csoportja az élet-halál küszöbén állva midig egyel több tagot számolt a csapatban, mint amennyien ténylegesen voltak.”

És nem csak Shackleton és csapata tapasztalta ezt a jelenséget.

Miféle jelenség ez?

A harmadik ember szindrómát sok hegymászó is megtapasztalta már, különösen Frank Smythe, aki a múlt században rendkívül közel került hozzá, hogy ő legyen az első ember, aki megmászta az Everestet.

„Mindig, amikor egyedül ültem, olyan érzésem volt, hogy egy második ember is velem volt. Ez az érzés olyan erős volt, hogy teljesen megszüntette azt a kilátástalanságot és magányt, amit éreztem” – emlékezett vissza naplójában Smythe.

Lehet, hogy az oxigénhiány is közrejátszott, de egy ponton annyira meg volt győződve ennek a titokzatos figurának a létezéséről, hogy Smythe még az ételét is félbetörte, hogy megkínálja vele az illetőt.

Joe Simpson, a hegymászó, aki csodával határos módon maradt életben a hegyekben, később könyvet írt „Touching the Void” címmel. Ő szintén hasonló helyzetbe került. „Ez a titokzatos személy élet-halál helyzetben jelenik meg az ember mellett. Valamiféle entitás, aki segít útmutatást vagy tanácsot adni. Segít, hogy soha ne add fel.” – magyarázta könyvében a hegymászó.

Most akkor a harmadik ember szindróma egy őrangyal, vagy csak az általános stressz által kiváltott hallucináció?

Az igazság az, hogy ezt senki sem tudja.

A tudomány többször is megpróbálta már megmagyarázni a jelenséget a „kétkamarás mentalitás” elméletével, amit először Julian Jaynes pszichológus alkotott meg, aki szerint az emberi tudat két részből áll: az egyik beszél, a másik pedig hallgat és engedelmeskedik. A tudósok azonban ellentmondásosnak és tudománytalannak tartják Jaynes hipotézisét.

Vannak, akik misztikus vagy vallási hipotézissel magyarázzák a jelenséget. Ők őrangyalnak vagy szellemnek gondolják ezt a titokzatos személyt.

Könnyen lehet, hogy soha nem tudjuk meg, mi az igazság pontosan a „harmadik ember szindrómával” kapcsolatban, de az biztos, hogy számtalan hegymászó és felfedező életét mentette már meg az évek során.

Mi a véleményed erről a szindrómáról? Meséld el hozzászólásban!