Velence a fejünkben elválaszthatatlanul összefonódott a vízzel. Egy igazi „kétéltű város”, ahol a megszokott utcák helyett csatornákat, autók helyett pedig gondolákat és motorcsónakokat találsz.
Képtelenségnek tűnik még a gondolat is, hogy ez a város valaha is elveszítse a legfőbb éltető elemét. Mégis, az 1950-es évek közepén pontosan ez történt Velencével. 1955 és 1956 között számos híres csatornáját lecsapolták, a város pedig egy teljesen új, sokkoló arcát mutatta meg. Ez egy egészen egyedülálló művelet volt, ami a 20. század egyik leggrandiózusabb városfejlesztési projektjeként vonult be a történelembe.
Ahhoz, hogy megértsd, miért is maradt hirtelen víz nélkül Velence, be kell ismernünk egy cseppet sem költői tényt: a város évszázadokon át gond nélkül egyenesen a csatornákba engedte a háztartási szennyvizet, és a történelmi központban a mai napig nincs központi csatornahálózat. Sokáig arra alapoztak, hogy a napi kétszeri árapály majd szépen átmossa a vízi utcákat, és minden felesleget kivisz a lagúnába. A 20. század közepére azonban ez a rendszer csődöt mondott. A fenéken felgyülemlett iszap és szemét olyan vastag réteget képzett, hogy a gondolák alja már a puha medernek ütközött, a forró napokon terjengő bűz pedig már messze nem csak valami „pikáns helyi sajátosság” volt, hanem egy olyan komoly probléma, ami elől még a legelvakultabb romantikus turisták is menekülőre fogták.
Az első komoly figyelmeztető jel már 1937-ben megérkezett, amikor III. Viktor Emánuel király aláírt egy rendeletet a csatornák teljes körű megtisztításáról. Ekkor azonban a történelem közbeszólt Benito Mussolini személyében, akit sokkal jobban lefoglalt az újabb gyarmati kalandok tervezgetése, mintsem hogy évszázados iszapban turkáló munkásokat nézegessen. A projektet így jegelték, a csatornák pedig még közel húsz éven át háborítatlanul gyűjtötték tovább mindazt a koszt és hulladékot, amit a velenceiek és az esőzések a vízbe hordtak.
A háború után aztán minden megváltozott. A hamvaiból újjáéledő Olaszország immár nem csupán kulturális ereklyeként, hanem egy valóságos turisztikai aranybányaként tekintett Velencére. Róma akkori mércével mérve gigantikus összeget, 1,7 milliárd lírát különített el a csatornák kitisztítására, valamint a hidak és a rakpartok felújítására. Így vette kezdetét az a művelet, amelyet „Svolte di Popolazio”-ra kereszteltek – ez a velencei dialektusban nagyjából „Népi forradalmat” jelent. A felhívásra mérnökök, városi munkások és egyszerű civilek százai jelentkeztek, akik számára az, hogy kilapátoljanak egy vödörnyi bűzös iszapot a saját ablakuk alól, nem csupán holmi kötelező feladat, hanem igazi becsületbeli ügy volt.
Az vizesárok-tisztításhoz bevetett technológia nem volt éppen túlbonyolítva, de pokoli türelmet igényelt. Első lépésként a csatorna egy kiválasztott szakaszát mindkét végén légmentesen lezárták keszonokkal, azaz speciális ideiglenes gátakkal. Ezután jöttek a hatalmas teljesítményű szivattyúk, amik kiszívták a vizet, teljesen szabaddá téve a medret, ami évtizedek óta nem látta a napfényt.
A látványhoz társuló szag pedig nem egyszerűen büdös volt, hanem egyenesen „történelmi” jelentőségű. Így bűzlik ugyanis egy évszázadok alatt összepréselődött kulturális réteg, amelyben az agyagedények töredékei teljesen összekeveredtek a szerves hulladékkal és az elveszített használati tárgyakkal. Egy híres, 1956-ban készült fotó meg is örökítette, ahogy az emberek térdig gázolnak ebben a masszában: lapátokkal és a mederbe fektetett síneken tolt csillékkel hordták ki a sok tonnányi iszapot, amit aztán uszályokon szállítottak el a városból.
Persze, ahol a hely engedte, markolók és daruk zúgtak, de a legkényesebb és legszűkebb szakaszokat kizárólag kétkezi munkával tudták megtisztítani. Ennek a grandiózus takarításnak köszönhetően viszont megerősítést nyert egy tudományos tény, ami még a legkeményebb szkeptikusokat is megdöbbentette: a vörösfenyőből, tölgyből és égerből készült fa cölöpök, amiken egész Velence nyugszik, szinte tökéletes állapotban maradtak fenn.
A sós vízben, oxigéntől elzárva töltött évszázadok alatt keményebbek lettek a kőnél is. Szakmai körökben fanyar humorral jegyezték meg, hogy egy ilyen alapozás láttán bármelyik modern beton pironkodva bújna el. Ez a felfedezés egy csapásra eloszlatta azokat a félelmeket, miszerint a város bármelyik pillanatban összedőlhet a saját súlya alatt.
A bűzös iszap mellett igazi meglepetéseket is rejtett a meder. A régészek régi érméket, edénytöredékeket, elsüllyedt csónakokat és finoman megmunkált fésűket húztak elő, amiket valakik évszázadokkal ezelőtt ejtettek a vízbe.
Most először nyílt lehetőség arra, hogy a híres paloták alapozását szó szerint testközelből tanulmányozhassák. A legszemfülesebb munkások pedig olyan apró ereklyékkel térhettek haza, amik egészen a reneszánsz kora óta pihentek a hullámok alatt.
Később persze megjelentek a szkeptikusok, akik azt állították, hogy a kiszáradt városról készült hatásvadász fotók egy része pusztán egy extrém apálynak, és nem a hősies szivattyúzásnak köszönhető. Ebben van is némi igazság, hiszen fizikailag egyszerűen képtelenség lett volna minden csatornát egyszerre lecsapolni, így néha a természet is besegített.
Az archív dokumentumok és a szemtanúk beszámolói azonban nem hagynak kétséget afelől, hogy Velence 1956-ban valóban a 20. század legnagyszabásúbb és legalaposabb medertisztításán esett át, a kitermelt iszap mennyisége pedig tízezer köbméterekben volt mérhető.
Amikor a víz végül visszatért a medrekbe, az már egy teljesen más Velence volt. A csatornák visszakapták az eredeti mélységüket, a víz áramlása ugrásszerűen feljavult, a hírhedt orrfacsaró bűz pedig többé nem a turisták vicceinek állandó céltáblája volt.
A látogatók újra a város szépségére koncentrálhattak ahelyett, hogy azt kelljen találgatniuk, vajon mi a fene loccsan a gondolájuk mellett. Érdekesség, hogy ezt a keszonos, szivattyúzós módszert a mai napig bevetik, valahányszor egy elkorhadt fa cölöpöt kell kicserélniük.
