„Minden vendég után mosakodás” és a pillangók egyéb szabályai a 19. századból

A 19. századi Európában és a cári Oroszországban a hatalmak felfedezték a nők kizsákmányolásában rejlő lehetőséget, ezért gyakorlatilag törvényesítették a világ „legősibb mesterségét”.

Napóleon rendeletei folytán Franciaországban már 1804-ben bevezették a pillangók regisztrációját és rendszeres egészségügyi ellenőrzését. Párizsban ezután virágozni kezdtek a bordélyházak. Oroszországban ez 1843-ig váratott magára. Ekkor azonban nők ezrei kaptak úgynevezett „sárga jegyet„.

Ezt a dokumentumot a legősibb mesterséget űző nők kapták meg. A jegyet a 16. életévüket betöltött nők kapták útlevél helyett. Célja a „pillangók” ellenőrzése volt. A nőknek innentől kezdve nagyon szigorú szabályokat kellett betartaniuk munka közben: mindent előírtak – a lakóhelytől a személyes higiéniáig.

Szabályok

A pillangóknak mindig követniük kell a számukra előírt szabályokat. Mivel a „pillangók” gyakran írástudatlanok voltak, a minisztériumi rendeletet fel is olvasták nekik, vagy elmagyarázták. Néhányan egyáltalán nem tudtak írni-olvasni!

Ez nem meglepő, hiszen ritkán származtak a felsőbb társadalmi rétegekből (kb. 0,9%-uk volt csak nemes). Az ilyen területen elhelyezkedő nők általában a társadalmi ranglétra alján helyezkedtek el és legtöbbször kényszerből vállalták el ezt a munkát, mivel egyszerűen nem volt más választásuk: szegény szülők lányai, árvák, elhagyott nők, felültetett vidéki lányok vagy kalandvágyó nők voltak. Igen, ez utóbbi sem volt ritka!

A pillangók első és legfontosabb szabálya a rendszeres orvosi vizsgálat volt.

A hatóságok ugyanis rettegtek az epidémiáktól. A 19. századi Moszkvában például kétezer, Szentpéterváron pedig még ennél is több „sárga jegyes” nő élt, így a betegségek villámgyorsan terjedhettek. A „pillangók” számára külön rendelési időt jelöltek ki a kórházakban, hogy ne keveredjenek a többi beteggel.

Fokozatosan elkezdték építeni a speciális rájuk szakosodott klinikákat is – kifejezetten a gyönyörök területén dolgozó nők számára. Ha a lányok egy „madame”-nál laktak, akkor nem kellett sehova menniük a vizsgálathoz – az orvos maga látogatta meg ezeket a házakat. Ott helyben bejegyezte minden női munkás egészségi állapotát. Ha kiderült, hogy egy lány valamilyen betegséggel fertőzött, köteles volt kórházba menni – ezt is rendelet szabályozta.

Bizonyos kórházakban ezek a szegény nők ingyenes orvosi ellátásban részesültek. De csak akkor, ha önként mentek oda! Ha a fertőzötteket razziák során fedezték fel (rendszeresen tartottak ilyeneket, mert sokan illegálisan űzték ezt a mesterséget), akkor az orvosok pénzt kértek a szolgáltatásaikért. Ingyenes ellátásban részesültek a munka közben véletlenül teherbe eső hölgyek is.

Egy másik fontos szabály a tisztaság.

„A nemi szerveket a lehető leggyakrabban hideg vízzel kell mosni” – írta a rendelet. További pontosítások is szerepeltek benne. Ideális esetben minden vendég után el kellett végezni a higiénés eljárásokat. Nem volt szabad átmenni egyik vendégtől a másikhoz mosdás és ruhacsere nélkül. Menstruáció alatt a nők nem fogadhattak „vendégeket”, és heti kétszer kötelező volt számukra a fürdőház látogatása.

Érdekes módon a kozmetikumokat és a parfümök használatát a rendelet csak „a lehető legkisebb mértékben” javasolta.

Függőség a „tartóktól”

Sok lánynak volt „tartója”. Ők fizették a lakbért, vásároltak ruhát. Élelmet adtak a lányoknak és ők gondoskodtak a biztonságukról. A 19. századi rendeletek gyakorlatilag rabszolgasorba taszították a lányokat.

Kimondták ugyanis, hogy a lányoknak feltétel nélkül engedelmeskedniük kell a tartójuknak. Igaz, volt egy kitétel – a tisztaság követelménye. De az írástudatlanok erről úgysem tudtak, ha csak nem olvasta fel nekik a tartójuk.

Mozgáskorlátozás

Ha egy pillangó elhagyta a lakóhelyét (függetlenül attól, hogy bordélyházi alkalmazott volt-e, vagy önállóan dolgozott), mindig köteles volt magánál tartani az egészségi állapotáról szóló orvosi igazolványt. Minden eshetőségre. Ha pedig költözni készült, köteles volt értesíteni a rendőrséget. Ekkor módosították a dokumentumait: beírták az új címet és törölték a régit. A hatóságok igyekezték nyomon követni az ősi mesterséget űző hölgyeket. Mi van, ha betegek, és elutaznak egy másik városba? Ez akár járványhoz is vezethetett volna.

Érdemes megjegyezni, hogy Velence jócskán megelőzte a korát. Az olasz városban már a 16. században külön nyilvántartásba vették az „örömlányokat”. Ha egy nő költözött, a dokumentumokat is módosították. A vendégek pedig bármikor elkérhették tőle az egészségügyi igazolványt, és köteles is volt azt azonnal bemutatni. Ellenkező esetben bepanaszolhatták a nőt. Ami akár letartóztatáshoz is vezethetett!

Amikor egy pillangó férjhez ment

Ezek a szabályok nemcsak a munkájukat, de a magánéletüket is érintették. Az egyik legmeglepőbb szabály az volt, hogy ha egy örömhölgy férjhez akart menni, akkor a hitvesének írásos engedélyt kellett benyújtania a rendőrséghez, miszerint tud a felesége múltjáról és jóváhagyja azt.

Ez a szabály rendkívül nyomasztó volt azon nők számára, akik új életet akartak kezdeni. Férjüket ugyanis így mindenképpen kénytelen voltak beavatni a sötét múltjukba, és kockáztatniuk kellett, hogy esetleg emiatt elhagyja őket a szerelmük. Ráadásul a rendőrségi engedély beszerzése bürokratikus procedúra volt, ami további nehézségeket okozott.

Büntetés szabálysértésért

A megállapított szabályok megsértése pénzbírságot, munkaházba utalást vagy letartóztatást eredményezett. A munkaházban töltött idő egyéni elbírálás alapján történt. Itt a szabálysértés mértékétől az orvosi véleményig minden beleszámított a kiszabott büntetés súlyosságába.

Bizonyos európai városokban az örömlányokat korbácsolással is büntethették súlyos szabálysértések esetén. Ez a büntetés rendkívül kegyetlen és megalázó volt, ami legtöbbször maradandó fizikai sérüléseket okozott.

A legsúlyosabb büntetések közé tartozott a kényszermunka, amelyet általában börtönben vagy munkaházban hajtottak végre. A kényszermunka időtartama a szabálysértés súlyosságától függően változott, de akár több évig is tarthatott.

Bizonyos esetekben a pillangókat kiutasították a városból, vagy akár az egész országból is. Ezt a büntetés azokra a nőkre rótták ki, akiket rendkívül veszélyesnek vagy zavarónak tartottak a közrendre nézve.

Szabályszegés

Természetesen a nők gyakran megszegték a szabályokat! A higiénia betartásáért a „tartók” is feleltek, de ők csak annyira vették komolyan a feladatukat, amennyire kedvük volt hozzá. A legolcsóbb intézményekben, ahol a szolgáltatások ára alacsony volt, ott nem volt jellemző a tisztaság.

Az állapotokról röviden:

„A függöny mögött egy fából készült priccs állt, rajta egy piszkos, behorpadt matraccal, ágynemű nélkül. Ezen hevert egy lény, aki távolról sem emlékeztetett nőre.”

A szabályok másik gyakori megsértése az örömlányok életkorával volt kapcsolatos. A rendőrök gyakran találtak tizenegy éves lányokat is a bordélyházakban. A legtöbbjük olyan borzalmas szegénységből származott, hogy ezt az új helyzetüket gyakorlatilag megváltásnak tartották. „Édességet eszek, azt csinálok, amit akarok, és jól szórakozom” – mesélte az egyik fiatal lány. – „Otthon csak megvertek.„

Sok lányt csábítottak el és vertek át a leendő „tartóik”. Utcagyerekeket kerestek, iskolák közelében figyelték őket. Néhányat szó szerint megvettek a szüleiktől – pénzért vagy élelemért. A bordélyházak tulajdonosai tudták, hogy a fiatalok a legértékesebb „áruk”. Mindig nagy volt irántuk a kereslet.

A razziák során a 16 év alattiakat menedékházakba vagy árvaházakba vitték. De a lányok gyakran elszöktek onnan, hogy visszatérhessenek a régi mesterségükhöz. És ekkor kezdődött minden elölről.

Nagyon könnyű volt „belekerülni ebbe a rendszerbe”, de sokkal nehezebb volt kiszabadulni onnan. Ha egy nő tisztességes életet akart élni, akkor kezest kellett magának találnia. Ez lehetett egy közeli rokon, leendő férj vagy munkáltató. A kezesnek be kellett mennie a rendőrségre, és meg kellett erősítenie, hogy innentől kezdve gondoskodik a fiatal hölgyről. A lányoknak tehát nem volt könnyű tiszta lappal új életet kezdeni.

A legnagyobb probléma azonban mégis az volt, hogy a legtöbben könnyen hozzászoktak ehhez a helytelen életmódhoz. Az ilyen nőket ugyanis folyamatosan alkoholos italokkal itatták, és már el sem tudtak képzelni más életet maguknak. Tánc és szórakozás hajnalig, aztán hosszú álom délig, majd lusta sétálás köntösben és készülődés az estére – ez volt a mindennapi életük. De ez elkerülhetetlenül is a mélybe húzta őket.

Az egészségük megromlott, emberi mivoltuk elveszett. Aki egy első osztályú intézményben kezdetben még ragyogott, három-négy év alatt az is lecsúszhatott egy harmadosztályúba, ahol már napjában tucatszámra kellett fogadnia a vendégeket. Így vagy úgy tehát, de az ilyen nők élete sosem végződött happy enddel.