Bali Indonézia egyik leghíresebb és legnépszerűbb szigete, a Kis-Szunda-szigetek igazi „gyöngyszeme”. A legtöbb utazó számára Bali elsősorban a gondtalan pihenéssel, a kiváló szörfözéssel, a hófehér homokos strandokkal, a lenyűgöző kultúrával és hagyományokkal társul.
Maguk a helyiek is az „Istenek szigetének” nevezik Balit. De vajon tényleg minden ennyire felhőtlen? Valóban „paradicsomi szigetnek” nevezhetjük Balit?
A válasz: igen is, meg nem is. Lenyűgöző természet, strandok, óceán, színes lakosok és rengeteg lehetőség az izgalomra – ez mind megtalálható itt.
Az útikönyvek nem hazudnak, a közösségi médiában lévő képek általában megfelelnek a valóságnak, és a „Istenek szigetéről” hazatérő ismerősök mindig egyhangúan dicsérik a helyi hangulatot, miközben ígéretet tesznek arra, hogy egyszer még visszatérnek Balira. Ez mind csodálatos, de tudjuk, hogy minden éremnek két oldala van. És ma a másik, a sötétebb oldalról lesz szó.
Hallottál már arról, hogy Balin nem temetik el és nem is hamvasztják el a halottakat, hanem egyszerűen ott hagyják őket rothadni a forró indonéz nap alatt? Ez nem vicc, nem ijesztő mese vagy legenda. Pontosan úgy van, ahogy mondtam.
A dolog úgy van, hogy Balin, a turisták útvonalaitól távol, a Batur-tó partján található egy kis zárt falu, Trunyan, amelynek lakói Bali Agának, azaz hegyi balinézeknek hívják magukat. E falu lakói nagyon nagy tiszteletben tartják a népük hagyományait, évszázadok óta őrzik és ápolják azokat, vallási meggyőződésüket pedig a föld és a természeti erők iránti tiszteletre alapozzák.
A Bali Agának, avagy a hegyi balinézeknek van egy rendkívül extravagáns hagyománya, amely az ember áthaladásával kapcsolatos az élők világából a túlvilágba. Egyszerűbben fogalmazva: a temetésről van szó. Mivel a balinézek számára a halál nem a létezés végét, hanem csak átmenetet jelent egyik világból a másikba, nem tartják szükségesnek eltemetni vagy akár hamvasztani az elhunytjaikat – egyszerűen a földre fektetik őket.
A rituálé általában a test esővízzel történő hagyományos megmosásával kezdődik, majd a halottat csónakkal a szent Taru Menyan fához (kb. 500 méterre a falutól) szállítják, ahol egyfajta helyi temetőt alakítottak ki 11 bambuszketrecből háromszög alakú prizmák formájában. A halottat kísérő menet kendőbe bugyolálja a testet, az egyik ketrecbe helyezi, és ott hagyja.
Ha nincsenek szabad helyek a ketrecekben, akkor a legrégebb óta ott fekvő holttest helyét felszabadítják, és az új halottat helyezik oda. A régi maradványokat nem dobják ki, hanem gondosan elhelyezik valahol a közeben. Így a halottak a természeti erők hatalmába kerülhetnek.
Jogosan merül fel a kérdés: mi a helyzet a bomló test szörnyű szagával? Semmi… Komolyan, semmi. Ez a szag nem tűnik el sehova. Csak a Taru Menyan fa kérgének finom illata enyhíti – ettől kevésbé csípős és kellemetlen.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
