Ilyen volt a nők élete a feminizmus előtt

1792-ben Mary Wollstonecraft, az egyik korai feminista, a „A nők jogainak védelmében” című művében írta: „Nem azt akarom, hogy a nők uralkodjanak a férfiak felett, csak azt, hogoy önmaguk felett.”

Ez a mondat, bár több mint két évszázaddal ezelőtt íródott, tökéletesen összefoglalja a legfontosabb női mozgalom lényegét. A feminizmusnak köszönhetően ma már természetesnek tűnik a nők számára, hogy tanuljanak, rendelkezzenek a saját pénzükkel, elváljanak és nadrágot hordjanak. De az elmúlt 150 év minden vívmányáért keményen meg kellett küzdeniük. Olvasd el, hogy milyen volt a nők élete régen, és hogy miért volt és van szükség feminizmusra.

A nadrág viseléséért letartóztathatták őket.

A nadrág csak 70 évvel ezelőtt vált társadalmilag elfogadott női ruhadarabbá. Addig a nők, akik „férfias” ruhákat mertek viselni, kegyetlen gúnyolódásnak voltak kitéve, sőt egyes helyeken a nadrág viselését egyenesen törvény tiltotta. Még a 20. század elején is bebörtönözhették ezért a nőket ezért.

A 19. századi híres aktivista, Amelia Bloomer a nők jogáért küzdött, hogy kényelmes ruhákat viselhessenek a férfiak engedélye nélkül. Amikor széles, rövid szoknyában és nadrágban jelent meg a nyilvánosság előtt, a körülötte lévők megdöbbentek. A társadalmi elítélés ellenére néhány bátor nő követte a példáját, és Amelia legendás nadrágja „bloomers” néven vonult be a történelembe.

Az 1930-as években Marlene Dietrich és Katharine Hepburn már nadrágkosztümöt viselt, 1939-ben pedig először jelent meg nő nadrágban a Vogue lapjain. Az átlagos nők számára azonban még mindig excentrikus öltözéknek számított. Csak az 1970-es évektől vált teljesen normálissá a nadrág viselése.

De ha azt hiszed, hogy a kényelmes ruházat viselésének jogaiért vívott harcnak vége, tévedsz! 2021-ben a norvég női strandkézilabdacsapatot megbüntették, amiért a versenyeken rövidnadrágot és pólót viseltek a kötelező bikinik helyett. Ezt követően botrány tört ki, és a Strandkézilabda Szövetség kénytelen volt megváltoztatni a szabályait, és engedélyezni a sportolónőknek, hogy ugyanolyan kényelmesen öltözzenek, mint a férfi sportolók.

Úgy gondolták, hogy az oktatás meddővé teszi a nőket.

1873-ban Edward Clarke Harvard-professzor „Nem és oktatás” címmel írt könyvet, amely a maga idejében bestseller lett. A könyv azt állította, hogy az oktatás veszélyes a nők számára, mert az agyuk és a reproduktív rendszerük nem tud egyszerre megfelelően működni. Úgy gondolták, hogy a tanulás során tett erőfeszítések annyira károsíthatják a szervezetüket, hogy elveszítik a gyermekvállalási képességüket.

A 19. század közepéig uralkodott az a nézet, hogy a lányoknak nem szabad törekedniük az oktatásra. A korabeli nők elhatározták, hogy harcolnak a viktoriánus erkölcs elavult keretei ellen, amelyek a férjnek való engedelmeskedést, a házról és a gyerekekről való gondoskodást és a további vágyak elfojtását írták elő.

De még akkor is, amikor egyes oktatási intézmények megnyitották kapuikat a nők előtt, ezt „veszélyes kísérletnek” tekintették, a diáklányokhoz való viszonyulás pedig a nemek közti egyenlőtlenségről árulkodott: például az Oberlin College-ban az Egyesült Államokban a női hallgatóknak hétfőnként a tanulás helyett a férfi hallgatók ruháit kellett mosniuk. A 20. század forradalmi változásokat hozott a nők oktatásában, de ehhez hosszú út vezetett: a Princeton Egyetem csak 1969-ben kezdett el nőket felvenni, a Columbia Egyetem pedig egészen 1983-ig várt ugyanezzel.

A házasságkötés után a nőket megfosztották vagyonuktól és munkájuktól.

A 19. század közepéig az európai országokban és az Egyesült Államokban a házasságkötéskor a nők gyakorlatilag elvesztették minden jogukat. Olyanok voltak, mint a férjük árnyéka: nem szerezhettek diplomát vagy munkát a beleegyezése nélkül, nem rendelkezhettek a saját tulajdonukkal és pénzükkel, nem írhattak alá dokumentumokat a saját nevükben.

Sok európai országban egészen az 1970-es évekig elbocsátották a nőket, ha férjhez mentek. Úgy gondolták, hogy mostantól a férjének kell eltartania őt. Ezt a szabályt különösen szigorúan betartották a tanárokkal szemben. Ez egészen addig tartott, amíg a nők el nem kezdték a bíróságon keresztül visszaszerezni a házasságkötés utáni munkavégzés jogát.

És bár sok nő elégedetlen volt a férjétől való függőséggel, a változások lassan mentek végbe: a francia nők például csak 1965-ben kapták meg a jogot, hogy a férj beleegyezése nélkül vállalhassanak munkát.

Miért küzd a modern feminizmus?

A női mozgalom eredményei ellenére a feministáknak még mindig van miért harcolniuk. Íme néhány probléma, amellyel még a modern nők is szembesülnek:

• Tárgyiasítás: Ez a nők „tárgyiasítása” – az érzésekkel és érzelmekkel teli sokrétű személyiségük érzésekkel egy szép képpé redukálódik, melynek célja mások tekintetének megragadása (csak vess egy pillantást a reklámokra, ahol bikiniben lévő nők mindent árulnak a hűtőgépektől az autókig!). De a nő nem egy tárgy, amit meg lehet venni, alá lehet rendelni vagy tetszés szerint használni. A tárgyiasításnak olyan pusztító következményei vannak, mint a nők hibáztatása a férfiak durva cselekedeteiért: „Te vagy a hibás, hogy úgy kifestetted magad és úgy öltöztél fel, ahogy!”
• A bérek közötti különbség: A nők átlagosan 10-30%-kal kevesebb fizetést kapnak, mint a férfiak. Ezt a jelenséget „az anyaság büntetésének” is nevezik. A nőknél kevésbé valószínű, hogy előléptetésre ajánlják őket, és gyakorlatilag egy üvegplafonba ütköznek, ami megakadályozza a karrierjük előrehaladását.
• A házimunka, mint „második munkahely”: A kutatások szerint a nők átlagosan 60%-kal több fizetetlen munkát végeznek, mint a férfiak: főznek, takarítanak és gondoskodnak a gyerekekről, gyakran a férjükkel egyenrangú munkát végezve. Ez ahhoz vezet, hogy kevesebb idejük marad tanulásra és karrierépítésre.

A „Mindenkinek feministának kellene lennie” című könyv így fogalmazza meg a feminizmus lényegét: ez nem a férfiakkal szembeni ellenszenv, és nem a nők joga arra, hogy előnyökkel rendelkezzenek kötelezettségek nélkül. Ez a nő joga arra, hogy olyan legyen, amilyen akar: sminkeljen vagy mindig smink nélkül járjon, magas sarkú cipőt viseljen vagy a tornacipőt részesítse előnyben, fogyókúrázzon vagy egyen amit akar, építsen karriert vagy szentelje magát a gyerekeknek.

A lényeg, hogy ez az ő döntése legyen, külső kényszer nélkül. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy a kiváltságokért küzdve készen kell állni arra is, hogy felelősséget vállaljon a személyes választásaiért. A feminizmus továbbra is azon dolgozik, hogy a nők egyenlő jogokkal és lehetőségekkel rendelkezzenek a társadalom minden területén. Ez egy folyamatos küzdelem, de a múltbeli eredmények bizonyítják, hogy a változás lehetséges.