10 titkos építmény a Szovjetunióból, amit mára teljesen visszavett a természet

Az Ukrajnában, Csernobil szomszédságában található radarkomplexum 200 ezer tonna fémből készült. Az 1985-ben befejezett építmény teljesen egyedi volt ekkoriban, és 10 évig sugározta 40 millió Wattos erősségű rövidhullámait Moszkva az Egyesült Államok felé. Washington szerint a Kreml ezzel próbálta agykontroll alatt tartani őket, a Szovjetek szerint viszont az interkontinentális ballisztikus rakéták vezérléséhez és az amerikai rakéták észleléséhez használták.

Az alaszkai székhelyű amerikai HAARP kutatóintézet riválisaként hozták létre, az ukrajnai Kharkiv város szomszédságában. A szovjetek ezzel űrfizikai, kísérleti és elméleti vizsgálatokat végeztek a Föld közeli űrben.

Az atomerőmű építése 1974-ben kezdődött, de 1987-ben átmenetileg (később örökre) le is állították. Az építkezés 1987-es felfüggesztésekor az 1. sz. blokk 80%-os, a 2. sz. blokk 18%-os készültségi állapotban volt. Két év múlva, 1989-ben döntés született a terv elvetéséről és az építkezés végleges leállításáról.

Ennek oka a csernobili atomerőmű tragédia volt. Hatalmas érvágás volt ez a szovjeteknek, az erőművet ugyanis úgy tervezték, hogy ez lássa el árammal az egész Krím-félsziget.

Kis érdekesség: 1995–1999 között a turbinák számára megépített gépteremben diszkó működött.

A volt Szovjetunió országainak a területén számos ún. „katonai roncstemető” volt, ám ezek többségét mára elbontották. Az egyik legismertebb és legnagyobb a Csernobil közelében lévő temető, ahol a mentés során használt súlyosan sugárszennyezett járműveket tárolják, amik még ma is életveszélyesek.

Érdekesség: 2016-ban több száz radioaktív harckocsi tűnt el ebből a temetőből.

A felszínen csak egy álcaként használható épület látható, amiben nincs semmi érdekes. A valódi érdekesség a föld mélyén található: itt ugyanis számos bunker és egy összetett alagúthálózat is található. A Szevasztopol város közelében lévő alagútrendszert 10 ezer katona használta a hidegháború idején, ahol tartalék parancsnoki központként szolgált volna egy esetleges nukleáris háború esetén.

A Buran egy szovjet űrrepülőgép, amit Gleb Lozino-Lozinszkij vezetésével az amerikai Space Shuttle mintájára fejlesztettek ki az 1980-as években az NPO Molnyija vállalatnál. Csupán egyetlen teljes példánya készült el, amely személyzet nélküli próbarepülést hajtott végre 1988. november 15-én, azután nem repült többet. Mivel a rendszer fenntartása drága volt, 1992-ben leállították a programot.

1964-ben a fehérorosz Pasztaviban hozták létre ezt a rakéta-bunkert. Az R–12 Dvina egy szovjet közepes hatótávolságú ballisztikus rakéta, amelyet a hidegháború idején fejlesztettek ki és telepítettek. A robbanófejjel felszerelt rakéta feladata egy Nyugat-Európa elleni szovjet támadás esetén a stratégiai célok pusztítása lett volna. Az R–12 rakéták kubai telepítése vezetett az 1962-es kubai rakétaválsághoz. Hordozórakétaként használt változata a Koszmosz–2.

A 903 Luny tervszámú ekranoplánt a Rosztyiszlav Alekszejev irányítása alatt álló, szárnyashajókkal foglalkozó CKB SZPK tervezőirodában fejlesztették ki az 1980-as évek elején Vlagyimir Kirillovih főkonstruktőr vezetésével, majd 1987-től állt hadrendben a Szovjet Haditengerészetnél, később pedig az Orosz Haditengerészetnél az 1990‑es évek végéig.

Nagyméretű, de kis oldalviszonyú szárnyainak határfelületi hatását kihasználva volt képes vízfelszín-közeli repülésre. Hasonló kinézetük ellenére az ekranoplánok nem repülőgépek, nem hidroplánok, nem légpárnás vagy szárnyashajók; a határfelületi hatás egy teljesen külön technológia. A Nemzetközi Tengerészeti Szervezet a tengeri hajókhoz sorolja ezeket a járműveket. A Luny nevet az orosz kékes rétihéjáról kapta.

A felszíni hajók elleni rakétahordozó csapásmérő eszköznek szánták. Eredetileg nyolc egység megépítését tervezték, de a pénzügyi háttér hiánya, valamint a korlátozott katonai használhatósága miatt csak egy darabot fejeztek be. A hajó gyenge légvédelmi fegyverzete és nagy nagy mérete erős légi ellentevékenység esetén sérülékennyé tette.

A szupermély fúrás a Kola-félszigeten a Szovjetunió egy tudományos kutató mélyfúrása volt. Az eredeti terv szerint a mélyfúrással 15 000 m mélységet akartak elérni, ezzel átfúrták volna a földkérget és a földköpenyt határoló Mohorovičić-felületet. A fúrás helyét a Murmanszki területen fekvő Zapoljarnij várostól 10 km-re nyugatra jelölték ki, ugyanis a mérések szerint itt volt a Mohorovičić-felület legkisebb mélységben. A fúrást 1970. május 24-én kezdték meg a Kola-félszigeten először az Uralmas-4E, majd az Uralmas-15000 típusú fúrótoronnyal.

Több fúrólyukat mélyítettek a központi lyuk elágaztatásásval. Az SzG-3 jelű legmélyebb fúrás 1989-ben elérte a 12 261 méter mélységet és 2008-ig is ez volt a legmélyebb fúrólyuk. Jelenleg a leghosszabb fúrólyuk, melyet valaha is mélyítettek, a 12 290 méter mély Maersk BD-04A olajkút Al-Shaheennál Katarban.

A Szovjetunióból visszamaradt Kłomino ma Lengyelország egyetlen hivatalos szellemvárosa, ami azt jelenti, hogy bár a település nyilvántartásba van véve, mégsem lakik benne senki. A szovjetek 1945-ben foglalták el a várost, majd fél évszázaddal később, a vasfüggöny lehullása után örökre elhagyták az épületeket.

Innentől az egész város lengyel állami tulajdonba került, és noha többször is próbáltak a városra vevőt találni az évek során, Kłomino mégsem kelt el sohasem, így üresen áll.