Ez a kép a titokzatos és zárt Kelet szimbólumává vált, pedig a valódi története sokkal összetettebb és izgalmasabb bármilyen sztereotípiánál. A burka nem pusztán egy ruhadarab; ez egy szövetből szőtt kulturális emlékmű, amelyben iszlám előtti törvények, teológiai viták, a társadalmi státusz, az éghajlat és a 20. század politikája fonódik össze.
Hogy megértsd ezt a jelenséget, le kell választanod a nyelvészeti zűrzavart a néprajzi valóságról. A köznyelvben sokszor tévesen hívják burkának az egyszerű csadort vagy az arab nikábot. Valójában a klasszikus burka (vagy parandzsa) egy speciális felsőruházat, amely Közép-Ázsia letelepedett oázisaiban (a mai Üzbegisztán és Tádzsikisztán területén) alakult ki.
Ez egy bő köntös, hosszú, hátul összefogott álkujjakkal, amit a fejre terítettek. Az arcot egy különálló, lószőrből készült sűrű, fekete háló, a csacsvan takarta el. Szemben a hagyományos, egy darabból szabott, hálós szemkivágással rendelkező afgán viseletekkel, a csacsvanos burka egy jól szellőző öltözék volt, amely tökéletesen illett a forró éghajlathoz, miközben a teljes elszigeteltség érzését nyújtotta.
Az iszlám előtti gyökerek és a társadalmi státusz.
A burka megjelenése az iszlám világban nem valami a semmiből jött vallási újítás volt. Az iszlám a kezdetektől fogva magába szívta, adaptálta és a vallás tekintélyével szentesítette a meghódított népek kulturális normáit. A nők szigorú eltakarásának történelmi gyökerei a Mohamed próféta előtt jóval korábban létező civilizációkba nyúlnak vissza.
A kötelező fátyolviselés első dokumentált esete az ókori Asszíriába (i. e. 13. század) tehető. Az ókori Kelet kutatói szerint az asszír törvények egyértelmű előírásokat tartalmaztak: a férjezett nőknek és az özvegyeknek kötelező volt befedniük a fejüket, míg a rabszolgáknak és a prostituáltaknak büntetés terhe mellett szigorúan tilos volt a fátyol viselése. Leila Ahmed, az iszlám genderkutatója a „Women and Gender in Islam” című alapművében hangsúlyozza, hogy a fátyol már ekkor sem az erkölcsösség jele volt, hanem a társadalmi státuszé, illetve a férj „tulajdonjogának” mutatója.
Ezt a hagyományt a Bizánci Birodalom és a Szászánida Irán elitje is átvette. A nők elzártsága és a fátyol viselése a nemesség körében már jóval az arab hódítások előtt megszokott dolog volt. Amikor az iszlám a 7. században elterjedt ezeken a területeken, erős kulturális tehetetlenséggel találta szembe magát. A Kalifátus városi nemessége, hogy hangsúlyozza saját státuszát, buzgón átvette a nemek elkülönítésének perzsa és bizánci szokásait, és ezeket a Korán verseivel szentesítette.
Amit a Korán valójában mond.
Fontos megértened: a Korán nem írja elő a burka vagy a nikáb konkrét, történelmi formában történő viselését. A szent szöveg csupán szerénységre int. Az „An-Núr” szúrában (24:31) a tekintet lesütéséről, a tisztaság megőrzéséről van szó, és arról, hogy a nők „vessék kendőiket a mellükre”. Az „Al-Ahzáb” szúra (33:59) pedig arra szólítja fel a Próféta feleségeit és a hívő nőket, hogy „húzzák magukra felsőruhájukat”, hogy felismerhetőek legyenek, és ne zaklassák őket.
Ibn Kathír, a klasszikus iszlám jogtudós és más értelmezők ezeket az ájákat az avra (az elzárandó testrészek) fogalmával kötötték össze. Ugyanakkor ennek az eltakarásnak a határai mindig is vitatémát képeztek a jogi iskolák között. Bár a teljes test (a kézfejek, és bizonyos irányzatokban az arc kivételével) eltakarásában konszenzus alakult ki, az arc elrejtésének szükségessége szürke zóna maradt. Az a hadísz, amelyben a Próféta azt mondja, hogy egy felnőtté vált nőnek „nem szabad megmutatnia mást, csak ezt”, miközben az arcára és a kézfejére mutatott, erős érv lett az arcfátyol kötelezővé tétele ellen.
Mozgó építészeti membrán és a szovjet elnyomás.
De miért pont az iszlám világban alakultak ki a női viselet ilyen szigorú formái? A válasz az antropológiában rejlik. Fadwa El Guindi professzor kutatásaiban meggyőzően bizonyítja: a magánszféra szentségének fogalma és az elrejtés koncepciója szolgáltak társadalmi alapként. A burka egyfajta mozgó „építészeti membránná” vált, amely lehetővé tette a nők számára, hogy az otthon privát világából kilépjenek a külvilágba, miközben „láthatatlanok” maradnak, és megőrzik tiszteletre méltó státuszukat.
A paradoxon abban rejlik, hogy pont az a köntös, ami pl. a szovjet propagandában az iszlám konzervativizmus szimbólumává vált, történelmileg nem tisztán arab vagy ortodox találmány volt. A burka Szamarkand és Buhara oázisaiban egyértelműen a városi kultúra termékeként született meg.
Mik voltak ennek a viseletnek a sajátosságai? A nehéz, steppelt köntöst nem a karokra húzták, hanem a fejfedőre terítettek. A hosszú, hamis ujjakat hátravetették – a nő ezáltal fizikailag nem is tudta használni a karjait, ami jól hangsúlyozta, hogy mentesült a fizikai munka alól. Érdekes belegondolni, hogy a nomád kazah vagy kirgiz nők, bár szintén muszlimok voltak, nem hordtak burkát – a ruha ugyanis korlátozta volna a mozgásukat a sztyeppei mindennapok során.
A 20. századra a burka státuszszimbólumból egy ideológiai csatatérré változott. A szovjet hatalom 1927-ben Közép-Ázsiában elindította a „Hudzsum” nevű kampányt. A burkák nyilvános elégetésének a keleti nők emancipációját kellett volna jelképeznie. Azonban az erőszakos „felszabadítás” épp ellenkező hatást váltott ki.
Az őslakosok számára a burka a hagyományos életmód gyarmati lerombolása elleni ellenállás szimbóluma lett. Több ezer nőt öltek vagy csonkítottak meg, amiért levették, a fátyol maga pedig puszta használati tárgyból a kulturális védelem zászlajává vált.
A burka tehát egy kettős nézőpont szülötte. Teológiai szempontból a szerénység és a védelem túlzott értelmezése. Antropológiai szempontból viszont a perzsa-hellenisztikus városi hárem kikristályosodott, Közép-Ázsia éghajlatához igazított formája.
Kifejezetten az iszlám kontextusban történő megjelenése nem annak köszönhető, hogy az iszlám egyedülálló módon „elnyomó” rendszer lenne. Sokkal inkább az a magyarázat, hogy az iszlám civilizáció egyesítette a legősibb patriarchális birodalmak területeit, és szokásaikra erőteljes vallási legitimációt húzott, ezáltal egy szent gátat vonva szövetből az egyén és a társadalom közé.
