1789. február 7-én a londoni Times egy meglehetősen különös kormányzati döntésről számolt be: a „Lady Juliana” nevű hajónak kétszáz elítélt nőt kellett az ausztráliai Botany-öbölbe szállítania.
Első ránézésre átlagos hírnek tűnt a fegyencek gyarmatra szállításáról. Ez az utazás azonban egy teljesen más néven vonult be a történelembe: úgy emlegetik, mint a „szerelem hajója”, maguk az utasok pedig egy egész kontinens „alapító anyáivá” váltak.
Ma egy olyan elképesztő történetet hoztam el nektek, amelyből kiderül, hogyan próbálta meg a brit kormány egy igencsak rendhagyó módszerrel megoldani az új gyarmat demográfiai válságát.
Amikor a börtönök túlzsúfoltak, a gyarmatok pedig üresek.
A 18. században a Brit Birodalomnak egyszerre több komoly problémával is szembe kellett néznie. Az anyaországi börtönök már-már szétpattantak a túlzsúfoltságtól, a nemrégiben elveszített amerikai gyarmatokra pedig már nem küldhettek több brit fegyencrendű elítéltet.
A megoldásra nem kellett sokat várni: 1788-ban megkezdődött Ausztrália benépesítése. A kontinenst a helyi őslakosok véleményét teljesen figyelmen kívül hagyva „senki földjének” nyilvánították, és rohamtempóban kezdték el kiépíteni a büntetőgyarmatokat.
Az első településeket katonák és férfi fegyencek segítségével hozták létre. Nem végeztek rossz munkát, hiszen gyorsan épültek a kikötők, utak és farmok; a fiatal gyarmat gazdasága a bálnavadászatra, a mezőgazdaságra és a kereskedelemre épült.
Hamarosan azonban felszínre került egy égető probléma: a nők aránya katasztrofálisan alacsony volt a gyarmaton, mindössze a lakosság nagyjából 10%-át tették ki.
Amikor túl sok a férfi
A nők hiánya pillanatok alatt valódi katasztrófához vezetett. A magányos férfiak folyamatosan verekedtek, rátámadtak az őslakos nőkre, és még a férjezett telepes asszonyok miatt is véres konfliktusok robbantak ki.
Arthur Phillip kormányzó kétségbeesetten küldte a sürgős jelentéseket Londonba. Arra kérte a kormányt, hogy bármi áron növeljék a nők számát, különben a kolónia egyszerűen összeomlik a belső feszültségek miatt.
Evan Nepean belügyminiszter-helyettes végül előállt egy zseniálisnak tűnő ötlettel: miért is őriznének fiatal, elítélt nőket a túlzsúfolt hazai börtönökben, ha egyszer el is küldhetik őket Ausztráliába?
A cél végtelenül egyszerű és praktikus volt: a nők majd feleségül mennek a telepesekhez, gyerekeket szülnek, családot alapítanak, és elhozzák a nyers, férfias társadalomba a vágyott stabilitást.
A „Lady Juliana” különös utasai
1789-ben a Lady Juliana meglehetősen szokatlan „rakománnyal” hagyta el a brit partokat. A fedélzeten 226 elítélt nő utazott: tolvajok, csalók és könnyűvérű hölgyek – mindenki, akit a brit igazságszolgáltatás száműzetésre ítélt.
Az utazás a tervek szerint hónapokig tartott volna, érintve a Zöld-foki-szigetek, Rio de Janeiro és a Jóreménység foka kikötőit. Ám már a hajózás első heteiben olyasmi történt, amire senki sem számított.
A tisztek és a matrózok elkezdtek maguknak „feleséget” választani az elítélt nők közül. Jóllehet ezek hivatalosan csak az út idejére szóló, átmeneti kapcsolatok voltak, sokukból kifejezetten komoly kötelék alakult ki.
A hajó utaskísérője, John Nicol részletes naplót vezetett, és kendőzetlen őszinteséggel örökítette meg az eseményeket. Ő maga is „beújított” egy feleséget Sarah Whitham személyében, akit azért ítéltek el, mert ellopta a barátnője köpenyét.
Szerelem a fogság idején
Nicol őszinte gyengédséggel írt Sarah-ról: „Szerény, visszafogott természetű lány volt, a legkedvesebb és leghűségesebb teremtmény. Szilárdan elhatároztam, hogy a büntetése letelte után törvényes feleségemként viszem vissza Angliába.”
Ezek a párkapcsolatok mindkét fél számára előnyösnek bizonyultak. A nők mérhetetlenül jobb körülmények közé kerültek: külön kabint, minőségi ételt, divatosabb ruhákat kaptak, és szabadon mozoghattak a fedélzeten.
A férfiak gondoskodtak a „feleségeikről”, megosztották velük a készleteiket, és megvédték őket a zaklatásoktól. Ennek köszönhetően a Lady Juliana fedélzetén a halálozási arány messze alacsonyabb volt, mint a korabeli többi fegyencszállító hajón.
Az utazás végére sok pár már gyermekáldás elé nézett. Sarah Whitham például egy kisfiút szült Nicolnak, még a nyílt tengeren.
Üzleti célú megállók
De a Lady Juliana története ezzel még nem ért véget. A kikötőkben való hosszas vesztegelések során a hajó egyfajta mozgó üzleti vállalkozássá alakult át.
A helyi tengerészeknek és kereskedőknek jó pénzért megengedték, hogy a fedélzetre lépjenek, és olyan nőkkel töltsék az időt, akik nem álltak fix kapcsolatban a legénység tagjaival.
Howard Flynn tiszt feljegyzései szerint: „A nők szerencséjére a hajó három kikötőben is megállt javításra. Így friss élelemhez juthattak, és pénzt is kereshettek azzal, hogy szerény díjazás ellenében helyi férfiakkal múlatták az időt.”
A kereset egy részét a nők megtarthatták, ami olyan pénzügyi függetlenséget biztosított számukra, ami teljesen egyedülállónak számított a korabeli elítéltek körében.
A telepesek csalódottsága
Amikor a Lady Juliana 1790 júniusában befutott Sydney-be, férfiak százai gyűltek össze a parton. A telepesek egy élelmiszerrel és állatokkal megrakott hajót vártak, ugyanis a kolónián épp súlyos éhínség ütötte fel a fejét.
Óriási volt a csalódottság. Ralph Clark hadnagy feljegyezte az egyik telepes reakcióját, aki a földre köpve így kiáltott fel: „Még több átkozott fehérszemélyt hoztak nekünk!”
A gyarmat vezetése azonban teljesen másképp látta a helyzetet. A nők aránya a településen azonnal 10%-ról 40%-ra ugrott, ami hosszú távon megoldást jelentett a demográfiai krízisre.
És ami a legfontosabb: sok nő már terhesen érkezett meg. A brit sajtó később elképedve számolt be a hírről: „A Lady Juliana által szállított elítéltek nagyon hamar harminchét gyermeknek adtak életet – pontosan annyinak, ahány katona szolgált a hajón!”
Sikeres beilleszkedés
A Lady Juliana utasainak többsége meglepően sikeresen alkalmazkodott az új élethez. Sokan feleségül mentek a telepesekhez, családot alapítottak, sőt, saját kis vállalkozásokat indítottak.
A nehéz körülmények közötti túlélési tapasztalatuk, a kereskedelmi vénájuk és a kapcsolatteremtő képességük aranyat ért a gyarmati élet rideg valóságában.
Sarah Whitham és John Nicol hosszú évekig éltek együtt, és több gyermeket is felneveltek. Amikor a nő büntetése lejárt, hivatalosan is összeházasodtak, és egy kis farmot alapítottak Sydney közelében.
Rengeteg más pár is törvényesítette a kapcsolatát, és példás családokká váltak.
A Lady Juliana története az ausztrál társadalom kialakulásának egyik legmeghatározóbb epizódja lett. A hajón érkező nők valóban rászolgáltak a kontinens „alapító anyái” nem hivatalos titulusra.
Leszármazottaik a korai Ausztrália lakosságának jelentős részét tették ki. Számos jól ismert ausztrál család vezetheti vissza a családfáját az egykori „úszó bordélyház” utasaira.
A hajó esete rávilágított a demográfiai egyensúly fontosságára a gyarmatokon. Az Ausztráliába irányuló későbbi bevándorlási hullámokat már tudatosan, a Lady Juliana tapasztalatait figyelembe véve tervezték meg.
