1992-ben Ken Alibek felszállt egy repülőre, és az Egyesült Államokba menekült. Nem titkos aktákkal teli bőröndöt vagy pendrive-ot vitt magával. Olyan tudás volt a fejében, amitől az amerikai hírszerzők már a legelső megbeszélésen elsápadtak.
Alibek a „Biopreparat” nevű szovjet szervezet igazgatóhelyettese volt. Hivatalosan vakcinákat és gyógyszereket fejlesztettek. Nem hivatalosan? Biológiai fegyvereket gyártottak olyan léptékben, amiről Nyugaton álmodni sem mertek. Olyan elképesztő mennyiségben, hogy amikor Alibek beszélni kezdett, többször is megkérték, hogy ismételje meg az elhangzottakat. A számok ugyanis lehetetlennek tűntek. Pedig véresen komolyak voltak.
Az álcázás, amit senki sem leplezett le
A Biopreparatot 1973-ban alapították – egy évvel azután, hogy a Szovjetunió aláírta a biológiai fegyverek betiltásáról szóló egyezményt. Ez nem véletlen egybeesés. Tudatos stratégia volt: írd alá a szerződést, nyugtasd meg a Nyugatot, majd azonnal indíts el egy tömegpusztító programot polgári álca alatt.
Papíron a szervezet egy egyszerű gyógyszergyártó egyesülés volt. A valóságban viszont egy több mint 40 kutatóintézetből, gyárból és tesztpályából álló birodalom, amely az egész Szovjetunióban szétszórva működött. Szverdlovszktól Novoszibirszkig, Obolenszktől Kirovig 50-60 ezer ember dolgozott a rendszerben. A legtöbben nem látták a teljes képet, mindenki csak a saját kis mozaikdarabkáját ismerte.
A nyugati hírszerzés sem a 70-es, sem a 80-as években nem jött rá a titokra. A CIA kapott ugyan elszórt jelzéseket, de nem rakták össze az egészet. A Biopreparat 19 évig maradt láthatatlan. Ez önmagában is lenyűgöző teljesítmény. Csak épp nem olyan, amire büszkének kellene lenni.
De mit is csináltak pontosan?
A program több irányra bomlott, és már egyetlen ág is elég lett volna egy hatalmas nemzetközi botrányhoz. Együtt viszont olyan rendszert alkottak, aminek nem volt párja a világon.
- Első irány: Klasszikus kórokozók. A szovjet tudósok a pestis, a lépfene (anthrax), a fekete himlő, a tularémia és a vérzéses lázak kórokozóival dolgoztak. És nem csak tanulmányozták őket – ipari mennyiségben gyártották le. Szverdlovszkban (a mai Jekatyerinburg) működött a „Szverdlovszk-19” katonai mikrobiológiai intézet. 1979 áprilisában véletlenül kiszabadult onnan egy lépfenespóra-felhő. A hivatalos adatok szerint legalább 64 ember halt meg, de független kutatók szerint a valós szám jóval magasabb volt. A Szovjetunió 12 évig tagadta, hogy katonai baleset történt volna. A hivatalos verzió „fertőzött hús” volt.
- Második irány: Továbbfejlesztett kórokozók. Itt a szovjet tudomány olyan területre lépett, ahol előtte még senki sem járt. Gének módosításával növelték a betegségek halálozási rátáját, antibiotikum-rezisztenciáját, és azt a képességüket, hogy kikerüljék a meglévő vakcinákat. A „Metatron” projekt keretében azt vizsgálták, hogyan lehet idegmérgeket kódoló géneket beépíteni ártalmatlan baktériumokba. A „Foliant” projekt célja pedig olyan teljesen új kórokozók létrehozása volt, amelyeknek nincs a természetben előforduló megfelelőjük. Alibek vallomásában kórokozó-hibridekről beszélt – olyan betegségekről, amik ellen az emberiségnek sem immunitása, sem gyógyszere nincs.
- Harmadik irány: Gyártás és logisztika. A Biopreparat komplett ipari rendszerként működött. A gyárak háborús üzemmódban tonnaszámra tudták ontani magukból a biológiai fegyvereket. Kidolgozták a harctéri bevetés módjait is: repülőgépekről ledobható kazettás bombákat és rakéta-robbanófejeket terveztek. A teszteket az Aral-tóban lévő Vozrozsgyenyije-szigeten (Újjászületés szigete) végezték, ami annyira fertőzött lett, hogy az Aral-tó kiszáradása után, még a 90-es években is találtak lépfenét a talajban.
Az emberek a rendszerben
Minden titkos program mögött konkrét emberek állnak. A tudósok, akik ott dolgoztak, többségükben nem voltak őrült szörnyetegek. Profik voltak, akik őszintén hitték, hogy a hazájukat védik.
Vlagyimir Paszecsnyik, a leningrádi intézet igazgatója 1989-ben menekült Nyugatra. Az ő vallomása mutatta meg először a brit hírszerzésnek a program valós méreteit. Kollégái szerint Paszecsnyik éveken át egyre mélyülő morális válsággal küzdött. Kiemelkedő tudós volt, aki pontosan értette, mit szabadít a világra.
Ken Alibek egyszerre volt vezető és tudós. Emigrációja után megírta a Vigyázat! Biológiai fegyver! című könyvet, amely a Biopreparat belső működéséről valaha publikált egyik legrészletesebb dokumentum. A könyv 1999-ben jelent meg, és szó szerint sokkolt mindenkit.
Mi történt 1991 után?
A Szovjetunió felbomlása nem semmisítette meg azonnal a Biopreparatot. A struktúra még évekig létezett egyfajta átmeneti állapotban. A létesítmények egy részét konzerválták, másokat privatizáltak és új profilt kaptak. A tudósok egy része emigrált – az Egyesült Államokba, Izraelbe, és olyan országokba, amik jobban szeretnek mélyen hallgatni ezekről a kapcsolatokról.
A Vozrozsgyenyije-szigetet 2001-2002-ben mentesítették amerikai és üzbég szakemberek. Tonnaszámra kellett megsemmisíteniük a szovjet időkben ott elásott lépfenespórákat, a munka két teljes évig tartott. Hogy mi lett a sorsa az összes vírustörzsnek, a dokumentációnak és a Biopreparat eltitkolt fejlesztéseinek? A mai napig rejtély. És ez egy kőkemény tény, amivel a nyugati titkosszolgálatok immár három évtizede élnek együtt.
Miért fontos ez most?
A COVID-19 világjárvány akkora erővel támasztotta fel a kórokozók laboratóriumi eredetével kapcsolatos vitákat, hogy az amerikai Kongresszusban is téma lett. Ebben a kontextusban a Biopreparat története hátborzongatóan aktuális.
A szovjet tudósok évtizedeken át bizonyították, hogy a kórokozókat halálosabbra lehet programozni. Pedig a 70-es, 80-as évek technológiája összehasonlíthatatlanul primitívebb volt a mai génszerkesztési eszközökhöz (mint a CRISPR) képest. Ha ők akkor ilyen eredményeket értek el, gondolj bele, mi lehetséges a mai modern technológiával!
A biológiai fegyverek nemzetközi ellenőrzése ma is nevetségesen gyenge. Míg egy atomfegyverhez gigantikus infrastruktúra kell, egy biológiai labor pont úgy néz ki, mint egy unalmas orvosi kutatóintézet. A Biopreparat története nem egy poros hidegháborús akta. Ez egy hibátlan kézikönyv arról, hogyan rejts el a világ elől egy tömegpusztító fegyverprogramot.
Epilógus: Amit tudunk, és amit nem
A kifejlesztett kórokozók listája, a valós termelési volumen és a vírustörzsek sorsa: mind a mai napig szigorúan titkos. Amit tudunk: a program gigantikus volt, a disszidensek beszámolói pedig nem sok teret hagynak a nyugodt alvásnak. A Biopreparathoz egy olyan állami akarat, tudományos agytröszt és ipari bázis keveréke kellett, ami csak a Szovjetunióban volt meg.
Szerinted mi a veszélyesebb: az, hogy egy ilyen program létezett, vagy az, hogy a mai napig nem ismerjük a teljes igazságot? És mekkora az esélye annak, hogy a mai világban valami hasonló titokban újra megtörténjen? Írd meg a véleményed a kommentben.
