Minden nap borravalót hagytam a pincérnőnek az étteremben. Mit mondott, amikor az egyik nap nem hagytam?

A házam közelében van egy nagyon fantasztikus kis étterem. Mindig örömmel megyek oda, nagyon hangulatos és otthonos, ha lehet így fogalmazni. A kedvenc pincérnőm is ott dolgozik, aki igazi profi a szakmájában.

Javasol, mesél, és mindig kitörő lelkesedéssel szolgál fel. Általában mindig adok borravalót, ha elégedett vagyok a kiszolgálással, ez nálam teljesen alap.

Ebben az étteremben pedig a pincérnő mindig nagyon kedves és barátságos, hát akkor meg miért ne hagynék.

Szeretem ezt az éttermet, és mivel most is lusta voltam főzni, úgy döntöttem, beugrom ide. Jó étvágyam van, úgyhogy körülbelül úgy rendeltem, mintha még négy vendég lenne velem.

Amikor a ragyogó és mosolygós pincérnő kihozta a számlát, észrevettem, hogy a pénztárcámban lévő pénz a legjobb esetben is éppen csak elég lesz. Azt hiszem, jobban kellett volna figyelnem, hogy miből-mennyit eszek.

Miután alaposan átkutattam a kabátom zsebeit, és összegyűjtöttem az aprót az utolsó fillérig, pont elég lett, így megkönnyebbülten fellélegezhettem. Csak a szokásos borravalóra nem futotta.

Persze, hogy rosszul éreztem magam, már csak a megszokás miatt is, de azt gondoltam, majd legközelebb többet adok. Addig pedig a kedves pincérnőnek be kell érnie a vigyori mosolyommal és egy szívből jövő „köszönöm”-mel.

Már így is zavarban voltam a helyzet miatt, ráadásul szerencsésen megúsztam, hogy mosogatófiúként kelljen dolgoznom a tartozásom ledolgozása végett, ezért igyekeztem mielőbb távozni, még mielőtt a kedves pincérnő meglátná a borravaló nélkül hagyott kis számlatartót. De nem sikerült. Ráadásul úgy döntött, hogy felkérdez, mielőtt távozok.

Miközben a kijárat fele araszoltam, a hátam mögött ezt hallottam: „Elnézést, valami nem volt kedvére való?”.

Megfordultam, és megláttam a nagy kérdező szemeit, mint a japán rajzfilmekben, és annyira zavarba jöttem, pedig igazából nem is tettem semmi rosszat.

Nem akartam megbántani őt, ezért elmondtam, hogy véletlenül otthon felejtettem a pénztárcámat, és közben úgy kezdtem mentegetőzni, mint egy gyerek, amikor rosszat csinált.

De úgy tűnik, hogy ez nem hatotta meg és zúdított mindent. Hogy neki fizetnie kell a gyereke iskolázását, hogy minden drága, hogy a macska beteg, hogy a férje egy semmirekellő alkoholista, aki nem segít semmit a ház körül, nem dolgozik, és különben is el akar válni, csak az anyja folyton lebeszéli erről.

Egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha pszichológus lennék vagy ilyesmi, már majdnem számlát adtam neki a monológja végén. Nem tudtam, mit válaszoljak, és nem is igazán érzem úgy, hogy az én borravalóm változtatná jobbá az életét. Mindenesetre nagyon zavarban voltam, de a kedves pincérnő úgy döntött, hogy még rátesz egy lapáttal.

Miközben udvariasan végighallgattam az élettörténetét, háromszor leizzadtam, mert már a kabátomban. Alig tudtam elmenekülni, úgy éreztem magam, mint egy utolsó senkiházi.

Valahogy mégis elszabadultam, és búcsúzóul magammal vittem a vendéglátói munka minden negatívumát. Nos, legalább sikerült kiöntenie valakire a problémáit. Remélem, hogy utánam már senki más nem „sérült” meg.

Miért mesélem ezt el? Azért, hogy a kedves vendéglátóipari dolgozók legyenek egy kicsit elnézőbbek, mert ha valaki nem ad borravalót, az nem feltétlenül sértés, lehet, hogy csak egy szerencsétlen körülmény.

És ami szintén fontos, hogy ne másokat hibáztassatok a problémáitok miatt, ők biztosan nem tehetnek róla, és az is biztos, hogy másoknak is megvannak a maguk gondjai az életben, senki nem kíváncsi még egy idegen ember problémáira is. Legyünk tekintettel mások érzéseire.