Csakhogy Afrikában élnek ám csodálatos madarak is, a mézmutatók, más néven mézkalauzok, melyek a vadonban élnek, szabadon repkednek, de segítenek az embernek a vadméhek mézére vadászni.
Ráadásul ezt tudatosan teszik, és kilométereken át vezetik az embereket a fákon lévő méhkasokhoz. Ez az egyik legrendhagyóbb és kölcsönösen legelőnyösebb kapcsolat, ami csak „üzleti partnerek” között a Földön előfordulhat.
De miért is van szüksége a mézkalauznak segítőtársra?
Nos, a mézmutatók, más madarakhoz hasonlóan, rovarokkal és növényi eredetű élelemmel táplálkoznak, de a legkedvesebb csemegéjük a mézmaradványokat is tartalmazó méhviasz. Ez pedig rendkívül szokatlan a madarak világában. A mézkalauz az egyetlen olyan madár a természetben, amely képes megemészteni ezt a nehezen feldolgozható anyagot. Csakhogy a mézmutatók maguk nem férnek hozzá a viaszhoz.
A méhcsípés rendkívül fájdalmas és veszélyes számukra. Éppen ezért, hogy hozzájussanak a finomsághoz, a ravasz mézkalauzok az embert hívják segítségül. A madarak elvezetik őt a fa odvában rejtőző méhkashoz. Az afrikaiak cserébe kifüstölik a méheket, melyek elkábulnak, a vadászok pedig kinyerik a mézet. Ezután az emberek hátrahagynak egy kis darabka viaszt a tollas segítőiknek. És azok máris lakomázni kezdenek!
Különleges jelekkel értetik meg magukat.
Ez az együttműködés már évszázadok óta tart. Ennek érdekében a mézkalauzok egy speciális jelet találtak ki a saját madárnyelvükön, hogy felhívják a „kétlábúak” figyelmét. Ezek a veréb méretű madárkák odarepülnek az afrikaiakhoz, és egy helyben szinte lebegve, szárnyaikkal gyorsan verdesnek. Közben hangos kiáltásokat hallatnak: „Tiiirrr-tiirr-tir”, melyek semmilyen más helyzetben nem jellemzőek rájuk.
Amikor a madarak látják, hogy a helyiek követik őket, addig vezetik őket az erdőn át, míg fel nem tűnik a célpont. A mézmutatók a fák lombkoronája fölött repülnek, időről időre visszatérve vadásztársaikhoz – így zajlik ez a folyamat. Válaszul az afrikaiak is kitalálták a saját jelzéseiket, hogy tudassák a mézkalauzokkal: ideje útra kelni. Minden törzsnek megvannak a maga egyedi hangjai, az okos madarak pedig éppen ezeket szokják meg.
A Tanzániában élő mézmutatók az esetek 81%-ában reagálnak a helyi hadza törzs dallamos füttyjelére. Azonban szinte soha nem válaszolnak a mozambiki yao népcsoport vibráló trilláira. Ezzel szemben a mozambiki mézkalauzok pont fordított eredményt mutattak: 75% és 25%, a hadza törzs kárára. És hogy ez a tudás utódaikra is átszálljon, az afrikaiak már egészen kicsi koruktól kezdve arra tanítják gyermekeiket, hogy „beszélgessenek” ezekkel az okos madarakkal.
Az, hogy a mézmutatók hogyan tanítják meg fiókáikat az emberrel való kommunikációra, máig rejtély. A legvalószínűbb, hogy a fiatal mézkalauzok egyszerűen megfigyelik a felnőtt madarak viselkedését, és így tanulják el tőlük ezt a mesterséget.
A tudósok véleménye.
Európai és amerikai tudósok évtizedeken keresztül nem hittek a mézmutatók és az afrikaiak kölcsönösen előnyös együttműködésében. Az erről szóló történeteket mendemondáknak és afféle tréfás mesének tartották, pedig már 1588-ban egy portugál misszionárius, João dos Santos is papírra vetette, hogyan segítik a mézkalauzok az embert a vadméz felkutatásában. Ő maga is részt vett ilyen vadászaton. Mi több, a misszionárius azt is feljegyezte, hogy a mézmutatók szeretnek belecsipegetni a viaszgyertyákba is.
Végül 1989-ben, e különös madár alapos tanulmányozását követően bebizonyosodott, hogy ez a koevolúció egy ritka, de valós példája. A tudósok csodálkozása határtalan volt. Mostanában azonban már valami egészen más nyugtalanítja őket.
A civilizáció elérte a „Fekete Kontinenst”, és az afrikaiak ma már inkább saját méheket tartanak, így a vadmézre való vadászat szinte teljesen szükségtelenné vált számukra. A helyieknek így már nincs szükségük a mézmutatók szolgálataira, ami, bevallom, engem is mélységesen elszomorít. Hiszen a mézkalauzok így lemaradnak kedvenc csemegéjükről, és emiatt akár el is tűnhetnek.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
