A bolygó legszárazabb sivataga – az Atacama, ahol a calamai meteorológiai állomáson 400 év alatt nulla csapadékot regisztráltak – pofátlanul elnyúlik 1000 kilométer hosszan Chile és Peru csendes-óceáni partvidéke mentén.
Képzeld el: ott állsz Iquique kikötőjében, látod a végtelen vizet, belélegzed a párás, sós levegőt, ám húsz kilométerrel beljebb a szárazföldön már holdbéli tájak kezdődnek, ahol a Földön valaha mért legerősebb napsugárzást rögzítették. Hol itt a bibi?
A lényeg az, hogy az óceán itt nem barát, hanem a legfőbb ellenség. A meleg áramlat helyett – mint amilyen például az áldott Hawaiinál van – az Atacama partjait a hideg Perui-áramlás (Humboldt-áramlás) mossa. Ez az 550 km széles óriási víztömeg 0,9 km/h sebességgel mozog, és az antarktiszi vizeket szállítva a normálisnál 7-10°C-kal hűvösebbre hűti a partvidéket.
Ez a természetes hűtőszekrény szünet nélkül üzemel: a hideg víz lehűti a talajközeli légrétegeket, hőinverziót okozva – a hideg levegő reked lent, a meleg pedig fent. Ennek következtében a hideg, párával teli levegő nem tud felemelkedni, hogy felhőket alkosson.
Eső helyett az óceán felett sűrű köd, a „camanchaca” képződik, amely a partra kúszik. Ennek cseppjei épphogy csak arra elegek, hogy néhány zuzmó és kaktusz hasznosítani tudja a tüskéin kicsapódó nedvességet. Valódi esőhöz ez persze édeskevés.
Ám a földrajz még egyszer kiszúrt az Atacamával: ott az Andok kettős akadálya is. A part menti hegyvonulatok mögött fekszik a 2000-3000 méter magas Atacama-fennsík, mögötte pedig az Andok Fő-Kordillerája tornyosul 6000-6900 méteres csúcsokkal (mint például az Ojos del Salado vulkán).
A másik óceán, az Atlanti-óceán felől érkező nedves légtömegek hosszú utat tesznek meg Dél-Amerikán keresztül, ám Chile kapujában hegyfalba ütköznek. Miközben emelkednek, hirtelen lehűlnek, és trópusi záporok formájában kiürülnek az Andok keleti lejtőin, Bolíviában és Argentínában. A nyugati lejtőkre már csak a száraz, lefelé tartó légáramlat, a „foehn” jut, ami tovább szárítja az amúgy is izzó fennsíkot.
Hogy érzi magát itt az ember? A tengerparton, az olyan városokban, mint Arica vagy Antofagasta, a nyári átlaghőmérséklet +24°C, a téli +18°C. Ez idillinek hangzik, amíg rá nem jössz, milyen is valójában ez az éghajlat. A páratartalom folyamatosan 80% felett van, eső mégsincs. A levegő sós, párás és hűvös. Az emberek egész évben könnyű széldzsekit hordanak – nem a hőség vagy a hideg miatt, hanem hogy védekezzenek a tolakodó óceáni szél ellen, ami miatt olyan érzésed van, mintha egy óriási hűtőszekrényben élnél.
A sivatag belsejében, San Pedro de Atacamában vagy az Atacama-sósivatagnál más a helyzet. Nappal, 2500 méter magasan a hőmérséklet elérheti a +38°C-ot, éjszaka viszont -5°C-ig is zuhanhat a ritka levegő és a felhőtakaró hiánya miatt. Itt rétegesen öltözködnek, és soha nem lépnek ki a házból bőséges vízkészlet nélkül. Olyan érzés, mintha a Marson lennél, azzal a különbséggel, hogy a vízzel teli óceán alig pár száz kilométerre van. Ez nem egyszerűen szárazság. Ez hiper-szárazság. A bőröd kirepedezik, a szád pillanatok alatt kicserepesedik, a por pedig tényleg mindenhová beférkőzik.
Ilyen a természet iróniája. A földrajz kegyetlen tréfát űzött: fogta az óceánt, a leghidegebb oldalát fordította felénk, elzárta egy kettős hegyvonulattal, és állandó üzemre kapcsolt egy hatalmas légköri anticiklont. Így alkotta meg a tökéletes receptet egy olyan helyhez, ahol a víz csupán optikai csalódásként létezik – reggeli ködként, amivel nem olthatod a szomjadat.
Ha érdekesnek találtad, dobj egy lájkot, vagy kövesd be az oldalt, hogy több ilyen cikket láthass.
