1944 márciusa. A Vörös Hadsereg előrenyomul, felszabadítva a megszállt területeket. Ezekben a napokban Sztálin asztalára kerül egy levél Brjanszkból, benne egy olyan fegyver tervével, amelynek a puszta látványától is eláll a lélegzet.
Képzeld el: egy hatalmas, kilencemeletes ház magasságú betonhenger gurul az ellenség felé, elsöpörve a lövészárkokat, bunkereket és az élőerőt. Belsejében traktorok vagy akár gőzmozdonyok forgatják ezt a monstrumot, pont úgy, ahogy a mókus hajtja a kerekét. Fantasztikum? Katonai őrület? Nem – egy szovjet tiszt valós projektje.

Az ötletgazda
Mihail Mihajlovics Venkov nem egy fotelből okoskodó álmodozó volt. Ez a mérnök-százados megjárta a háború poklát a 183. lövészhadosztály kötelékében, 1944-re pedig már katonai-kémiai ismereteket oktatott a brjanszki katonai-politikai iskolában. Tizenhárom évnyi katonai szolgálat megtanította arra, hogy a háborút egy gyakorlatias ember szemével nézze. Amit pedig a fronton látott, kérdéseket vetett fel benne.
A tankok lánctalpait széttépték az aknák és a lövedékek. A páncélosok elakadtak, kigyulladtak, és könnyű célponttá váltak. Valami alapvetően másra volt szükség – egy sebezhetetlen, hatalmas erejű fegyverre, ami már puszta megjelenésével képes megfordítani a csata kimenetelét. Venkov egy henger formájában találta meg a választ.
Találmányát „Venkovalnak” nevezte el. A névnek kettős jelentése volt: egyrészt rímelt a feltaláló vezetéknevére, másrészt utalt az eszperantó „Venko” szóra, ami „győzelmet” jelent. Szimbolikus név egy olyan gépnek, aminek ezt a bizonyos győzelmet kellett volna elhoznia, szó szerint eltiporva az ellenséget.
A mókuskerék-elv és egy Góliát méretei
A szerkezet felépítése már a terv merészségével is lenyűgözött. Egy 30 méter átmérőjű és 60 méter széles üreges henger – képzelj el egy gigantikus kerékké feltekert futballpályát. A belső felülete bordázott, ezekbe kapaszkodnak a meghajtó egységek: traktorok, vagy a legambiciózusabb tervek szerint egyenesen gőzmozdonyok. Ezek a belsejében haladva forgatják a külső burkolatot.
A szerkezet középpontjában egy üreges tengely található fix burkolattal, itt kapott volna helyet a legénység, a lőszer és az irányítófülke. Venkov elképzelése szerint a tengely még extra rakománnyal teli vagonokat is elbírt volna. Gyakorlatilag egy mobil erődöt kapsz, ami görögve halad előre.
Hogy hogyan kanyarodott volna? Venkov erre több megoldást is javasolt. A legfőbb módszer a belső meghajtók elmozdítása volt, valamint speciális tüskék használata a külső felületen, amikkel a „Venkoval” a talajba kapaszkodva változtatott volna irányt. Maga a mérnök is elismerte, hogy a manőverezhetőségen még van mit csiszolni, de a koncepciót életképesnek tartotta.
Miből épüljön a monstrum?
A legérdekesebb azonban a szerkezeti anyag kiválasztása volt. Venkov a vasbeton használatát javasolta. Nem a háborús időkben hiánycikknek számító acélt, hanem a tömeggyártott, olcsó, fémvázas betont. A háborús gazdaság racionális megközelítést követelt, és a százados ezt maximálisan figyelembe vette.
A több tíz centiméter vastag vasbeton burkolat simán ellenállt volna a tüzérségi lövedékeknek, gigantikus méretei pedig szinte megállíthatatlanná tették a gépet. Mit is kezdhetne egy páncéltörő puska egy 30 méteres monolittal? Felrobban alatta egy akna? A „Venkoval” az egész aknamezőt letarolta volna az aknákkal együtt.

Univerzálisan bevethető fegyver
Venkov egy igazi többfunkciós eszközként tekintett a találmányára. Az elsődleges feladata az ellenséges védelem áttörése lett volna rohameszközként. A „Venkovalnak” nem volt szüksége nehézfegyverzetre: ő maga volt a tömegpusztító fegyver, ami mindent szétzúz a maga útján, legyen az lövészárok, bunker, katonai technika vagy élőerő.
Az irányított bombaként működő változat még ennél is döbbenetesebb volt. Képzeld el: teletöltik a hengert robbanóanyaggal, rádióvezérléssel ráküldik egy megerősített ellenállási csomópontra, a hatalmas robbanás pedig több száz méteres körzetben mindent a földdel tesz egyenlővé.
Felmerült a „Venkoval” csapatszállítóként való használata is – szárazföldön és akár vízen is! A százados szentül hitte, hogy a gépe képes lenne úszni. Tengeri aknamentesítés, part menti erődítmények lerombolása – ezek mind szerepeltek a lehetőségek listáján.
De a legelképesztőbb dolgok csak ezután következtek.
A vasóriás békés hivatásai
Venkov stratégiailag gondolkodott: a gépnek nemcsak a háborúban kell szolgálnia. A győzelem után a „Venkoval” békés eszközzé alakult volna. Szűzföldek feltörése (képzeld csak el, ahogy egy 30 méteres henger döngöli a földet), fakitermelés, vastag hóréteg eltakarítása a repülőtereken – a százados a tervezetben azt írta, hogy „a repülőgépekkel együtt”, ami akaratlanul is egy egészen abszurd képet fest elénk.
Árokásó, csatornaépítő, sőt, még jégtörő is – a felhasználási lehetőségek listája egyre csak nőtt. Venkov egy univerzális, kettős rendeltetésű gépet látott a teremtményében: háborúban ellenséget tapos, békében pedig a kommunizmust építi.
A projekthez még egy repülőgépbe szánt hajtómű-variáció vázlata is tartozott – úgy tűnik, a mérnök még az eget is célba vette.

Reakció felülről
A levelet a Kreml kancelláriájából hamar átirányították a Vörös Hadsereg Páncélos és Gépesített Csapatok Főigazgatóságának (GBTU) találmányi osztályára. Venkov tudta, hogy nem egy kész megoldást, hanem egy koncepciót kínál. Kérelme végén őszintén arra kérte a vezetőséget: ha érdekesnek találják az ötletet, küldjenek neki modern műszaki kézikönyveket, mert Brjanszkban ilyesmit esélye sincs találni.
Még azt is megjelölte, hogy ki építhetné meg a „Venkovalt”: a Metrosztroj. A moszkvai metrót építő vállalatnak már komoly tapasztalata volt a gigantikus méretű betonszerkezetekkel.
A felsővezetés azonban nem igazán értékelte az ötletet. Túl fantasztikus, túl bonyolult és túl érthetetlen volt számukra. A lánctalpas tankok a sebezhetőségük ellenére is kiváló eredményeket mutattak fel a fronton. Minek újra feltalálni a kereket – pontosabban egy gigantikus kereket?
Utószó
Meglepő, de a „Venkoval” története ezzel nem ért véget. A háború után a GBTU találmányi osztálya visszatért a projekthez. Fennmaradt egy háború utáni rekonstrukciós vázlat, ami sokkal kidolgozottabb volt, mint Venkov eredeti rajzai. Úgy tűnik, a terv eredetisége valakit végül mégis megérintett.
Mihail Mihajlovics Venkov 1946-ban szerelt le, amikor iskoláját Harkovba helyezték át. Hogy mit gondolt találmányának sorsáról, az rejtély maradt. De a „Venkoval” elfoglalta méltó helyét a haditechnikai történelemben – mintegy bizonyítékként arra, hogy a háború arra kényszeríti az embert, hogy a megszokott határokon túl keressen megoldásokat, még akkor is, ha ezek az ötletek elsőre színtiszta őrültségnek tűnnek.
Mai szemmel nézve a projekt persze már naivnak hat. A kanyarodással, az irányítással, a terepjáró képességgel kapcsolatos problémák, valamint a légicsapásokkal szembeni hatalmas sebezhetőség mind azt eredményezték, hogy a „Venkoval” inkább csak egy szép fantázia maradt, semmint egy reális fegyver.
De hát a történelem során sok forradalmi ötlet tűnt őrültségnek, amíg valaki meg nem valósította őket! Venkov nem volt őrült, csupán egy gyakorlatias mérnök, aki a dobozon kívül gondolkodva keresett megoldást egy valós problémára. És pontosan ebben a keresésben, a gondolatnak ebben a zseniális merészségében rejlik a projektjének igazi értéke.

























