2008-ban egy üzletasszony, Galina Sztyepanova fogta magát, és megvett egy hatalmas, omladozó, mohával benőtt szentpétervári romhalmazt.
Egy olyan egykori palotát, amely a 19. században még mindenkit lenyűgözött a pompájával, de a vásárlás pillanatában már csak üres falak, beszakadt mennyezetek, betört ablakok és síri csend fogadta az embert.
„Kifejezetten üzleti célra kerestünk földterületet, de helyette a sorsunkra találtunk rá. Őszintén szólva, ez a birtok talált meg engem” – emlékszik vissza Galina, aki egyszerűen nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egy ilyen történelmi csoda az enyészeté legyen.
Száz évnyi tündöklés és bukás
A 19. század elején épült, hatalmas birtokot egykor Oroszország legjobb építészei tervezték. A folyóparti dombon álló fehér palota teraszáról lenyűgöző kilátás nyílt a vízre és a végtelen rétekre.
Az első emeleten hatalmas dísztermek sorakoztak, ahol egykor bálokat és zenei estéket tartottak, míg az emeleten a tulajdonosok lakosztályai kaptak helyet. A házhoz egy gigantikus park is tartozott, hársfasorokkal, tavakkal és hidakkal. A kortársak anno csak „az Észak Versailles-aként” emlegették a helyet.
Később az épületet többször átépítették, üvegházakat és melléképületeket húztak fel hozzá. A 19. század végén ez volt a régió egyik leggondozottabb birtoka, ahol híres művészek és zenészek adták egymásnak a kilincset.
Aztán jött az 1917-es forradalom, és mindent államosítottak. A palotából először szanatórium, majd katonai kórház lett, később pedig a helyi gyári munkások üdülőjeként funkcionált. A díszes termeket farostlemezekkel választották ketté, a csodás stukkókat lemeszelték, a százéves, faragott ajtókat pedig egyszerűen eltüzelték. Az egyetlen szerencse az volt, hogy maga az épület túlélte a háborúkat, és nem hordták szét téglánként.
Az 1990-es évekre azonban a kastély szinte teljesen kiürült. A tető beázott, a padlók beszakadtak, az egykor lenyűgöző parkból pedig csak egy áthatolhatatlan dzsungel maradt.
A romhalmaz, amibe senki sem mert belevágni
A legrosszabb állapotban a keleti szárny volt: tető egyáltalán nem volt rajta, a falakat pedig már csak a szentlélek tartotta egyben. A hidak elrohadtak, a tavak pedig bűzös mocsárrá változtak.
Amikor a szanatórium végleg csődbe ment, az ingatlant eladásra kínálták. De senki sem akarta megvenni. Hét hosszú éven át passzolták kézről kézre a hirdetést, de senki sem akart belevágni. Túl bonyolult, túl drága, és túl reménytelen küldetésnek tűnt.
Egészen addig, amíg meg nem érkezett Galina.
„A rokonaim kerek perec megmondták, hogy teljesen elment az eszem” – meséli. A családja tiszta őrültségnek tartotta, hogy tető nélküli falakra verje el a vagyonát.
De a nő nem romokat látott, hanem egy hatalmas lehetőséget. A puszta telek helyett végül megvett egy olyan történelmi kastélyt, amiben rajta kívül senki sem hitt.
Amikor először belépett az épületbe, a lába alatt ropogtak a téglatörmelékek és az üvegszilánkok. A falakon egykori tábortüzek kormos nyomai éktelenkedtek. Ám ő így is érezte a hely egykori nagyságát.
Egy interjúban később elárulta: magáért az omladozó kastélyért mintegy 5 millió dollárt (kb. 1,8 milliárd forintot) fizetett. Azt pedig, hogy azóta mennyi pénzt emésztett fel a felújítás, meg sem próbálta összeszámolni. Pontosan tudja, hogy ez a projekt soha az életben nem fog anyagilag megtérülni.
Az újjászületés (A lehetetlen küldetés)
Az első hónapok pusztán a kármentésről szóltak. Megerősítették az életveszélyes alapokat, ideiglenes tetőt húztak a falak fölé, és heteken át csak a szemetet hordták el. Ezt követte az igazi, kőkemény restaurálás. Az építészek előástak egy 1845-ből származó alaprajzot, és szó szerint centiről centire építették újra a parkot: az ösvények és a hidak pontosan oda kerültek vissza, ahol százötдесят éve is álltak.
Megtisztították a hatalmas kőoroszlánokat is, amelyek most ismét a bejáratnál fogadják a vendégeket.
„Gigantikus munkát végeztünk. Amikor a parkot elkezdtük a régi tervek alapján helyreállítani, sok dolog szinte magától életre kelt – mintha csak felébresztettük volna a földet.”
A belső tereket a 19. század eleji stílusban alkották újra. A bútorokat az egész országból vadászták össze: volt, amit bizományiban találtak, és volt, amit egyszerű emberek ajánlottak fel nekik.
A berendezés egy részét franciaországi antik piacokon vették, más darabokat pedig helyi restaurátorokkal készíttettek el. „Olyan tárgyakat kerestünk, amiknek lelkük van. Lehet, hogy nem az eredeti, ami egykor itt állt, de mind egy szálig autentikus.”
Ami ma fogad: Luxus és teljes önellátás
Ma a birtok ismét úgy ragyog, ahogy azt az eredeti építtetők megálmodták. A főépület krémszínű homlokzata messziről vonzza a tekintetet, a parkban tavak láncolata csillog, az ösvények pedig levezetnek a folyóhoz.
Az épületben most egy 27 szobás luxusszálloda (egy éjszaka nagyjából 60 000 forinttól indul), egy étterem, valamint rendezvény- és kiállítótermek kaptak helyet. Rendszeresen tartanak itt bálokat, koncerteket, fesztiválokat és esküvői fotózásokat.
A birtokon jelenleg mintegy 70 ember dolgozik, főleg a környező falvakból. És akárcsak a régi időkben, a kastélyhoz ma is tartozik egy saját gazdaság. Hús, tej, tojás, zöldségek, bogyós gyümölcsök – mindent maguknak termelnek, sőt, még egy saját sajtüzemet is felépítettek.
„A 19. században minden rendes kastély úgy működött, mint egy önellátó gazdaság – etette önmagát. Ma nekünk is etetnünk kell magunkat és a vendégeket is. A saját farmunk látja el az éttermet és a hotelt.”
Újra van lelke
A fehér palota ma ismét büszkén tükröződik a víz felszínén. A teraszon hegedűszó szól, a parkban orgonaillat száll. Esténként meleg fények szűrődnek ki az ablakokon, a kőoroszlánok pedig némán őrzik a nyugalmat.
A tulajdonosnő, aki egykor 5 millió dollárt adott a romokért, így összegezte élete művét:
„Nekem az volt a legfontosabb, hogy újra élet költözzön ide. Nem egy üvegkalitkába zárt múzeumot akartam csinálni, hanem egy olyan helyet, ahová az emberek újra és újra vissza akarnak térni.”
