Egy vasrombuszra emlékeztető brit tank egy egész hegy összekötözött rőzsét cipel a tetején. Úgy tűnhet, mintha a legénység táborozni indulna, és a tábortűzre valót vinné magával. Valójában azonban ez egy titkos eszköz volt, amely nélkül az első tankok gyakran mozdulatlan célpontokká váltak volna.

A probléma, amire a tervezők nem gondoltak
Az első tankokat – a brit Mark I-et (amely 1916 augusztusában jelent meg) és a francia Schneider CA-t (1916 februárjában) – egyetlen céllal tervezték: hogy áttörjék a szögesdrót-akadályokat és kilapítsák a géppuskafészkeket. A valódi harctéren azonban szörnyű dolog derült ki.
A franciaországi és belgiumi csatatereket tüzérségi kráterek szabdalták. Némelyik tölcsér átmérője elérte a 4–5 métert, a mélysége pedig a 2 métert is. A majdnem 30 tonnás tank egyszerűen belecsúszott a lánctalpaival egy ilyen gödörbe, és elakadt. Nem tudott mozdulni sem előre, sem hátra. Még ennél is rosszabbak voltak a német lövészárkok: némelyik (például az 1917-es Hindenburg-vonalon) akár a 3,5 méteres szélességet is elérte. A tank egyszerűen fennakadt a hasán, a tüzérség pedig könnyűszerrel szétlőtte.

A tankok első tömeges bevetésére az 1916. szeptember 15-i somme-i csatában került sor. A támadást megkezdő 49 darab Mark I-es harckocsiból estére mindössze 25 maradt üzemképes. A többi menthetetlenül elakadt a sárban és a kráterekben. A brit hadvezetésen úrrá lett a pánik.

Régi megoldás egy új háborúra
Ekkor jött kapóra egy olyan ötlet, amely már több ezer éves múltra tekintett vissza. Már az ókori rómaiak is rőzsekötegeket – úgynevezett fascinákat (a latin fascis, azaz köteg szóból) – dobáltak az árkokba az erődítmények ostromakor. Ezeken keltek át a légiósok, de néha még a könnyebb szekerek is. A 18–19. században a műszaki alakulatok (utászok) használtak rőzsekötegeket arra, hogy utat építsenek a mocsaras területeken át.

1916-ban ez a megoldás jutott eszébe Albert Gerald Stern brit mérnöknek (aki a Harckocsi-ellátási Bizottság elnökeként lényegében a gyártásért felelt). A gyakorlati megvalósítást pedig Ernest Swinton ezredes dolgozta ki – ugyanaz az ember, aki először állt elő a lánctalpas „szárazföldi hajó” ötletével. Swinton volt az, aki 1916 decemberében kiadta a parancsot: minden Mark IV-es tank (ez volt 1917 legfontosabb harckocsija) tetejére rögzítsenek egy, de még jobb, ha mindjárt két rőzseköteget.
Hogyan nézett ki és hogyan működött a „rőzseköteg”?

Ez persze nem csak egy egyszerű ághalom volt. A rőzseköteget a következőképpen készítették:
- A 2–4 centiméter vastag nyír- vagy tölgyfaágakat pontosan egyforma, 3 méteres hosszúságúra vágták.
- Szorosan egymás mellé fektették őket, akár a farönköket a farakásban, majd három helyen acélsodronnyal vagy lánccal szorosan átkötötték az egészet.
- Az elkészült köteg átmérője körülbelül 1,2 méter volt, a súlya pedig 500 és 800 kilogramm között mozgott. Két ilyen köteg a tetőn már másfél tonnát jelentett!
És hogy miként is működött mindez a harcban? Képzeld el, hogy a tank egy széles lövészárokhoz ér, és a személyzet látja, hogy képtelenség átjutni rajta. Ekkor a legénység egyik tagja – általában a töltőkezelő vagy a szerelő – kimászott a felső búvónyíláson. A záporozó golyók és repeszek között elvágta a rögzítőköteleket vagy kihúzta a biztosítószeget, a rőzseköteg pedig hatalmas robajjal egyenesen a lánctalpak elé zuhant. A harckocsi ráhajtott a kötegre. Bár az ágak a súly alatt összenyomódtak, a köteg nem hullott szét, így szilárd támaszt biztosított. A tank átaraszolt a rőzsén, és máris az árok túloldalán találta magát. Ha pedig egy újabb akadály keresztezte az útjukat, egyszerűen ledobták a második köteget is.

Éles bevetésen: Cambrai, 1917. november
A rőzsekötegek leghíresebb bevetésére a cambrai-i csatában (1917. november 20. – december 6.) került sor. A britek 476 harckocsit – túlnyomórészt Mark IV-eseket – küldtek rohamra, és szinte mindegyik gép két hatalmas rőzseköteget cipelt a tetején.
Így írta le azt a napot az egyik harckocsizó, George Smith őrmester a Harckocsihadtest 12. századából: A D–17-es oldalszámú gépe elsőként érte el a „Bernhard” nevű, 3,8 méter széles német lövészárkot. Smith kimászott a tank tetejére, ledobta a rőzseköteget, így a jármű át tudott kelni az akadályon. A döccenéstől ugyan megszakadt a gyújtás, és a motor leállt, de 20 másodperc múlva újra sikerült beindítani. Rőzseköteg nélkül a D–17-es elkerülhetetlenül elakadt volna, és a tábori tüzérség könnyű célpontjává válik.
Összességében a csata első napján a rőzsekötegekkel felszerelt tankok segítségével a gyalogság 8 kilométer mélyen törte át a német vonalakat – ami 1917-ben példátlan sikernek számított. Bár az ezt követő német ellentámadás során a harckocsik többsége megsemmisült, a rőzsekötegek egyértelműen bizonyították a hasznosságukat.
Mi nem működött (és hogyan oldották meg a problémát)
1918 tavaszára azonban sok keserű tapasztalat is összegyűlt. Először is, a rőzsekötegek kézi erővel történő leoldása életveszélyes feladat volt. A háború során elesett 3700 brit harckocsizó közül majdnem minden tizedik pontosan abban a pillanatban vesztette életét, amikor kimászott a búvónyíláson, hogy ledobja a rőzsét. Másrészt a köteg gyakran a tetőn ragadt, ha a rögzítőláncok a robbanások erejétől megvetemedtek.
A megoldást William Tritton mérnök (a Metropolitan Carriage Wagon vállalat főtervezője) szállította, aki 1918 júniusában feltalált egy mechanikus leoldó szerkezetet. Az új Mark V* (a csillag a meghosszabbított testet jelölte) modellen a harckocsi belsejébe építettek egy kart. Elég volt egyetlen mozdulat, és két acélrúd hátralökte a rőzseköteget, amely így a jármű farán legurulva egyenesen a lánctalpak elé esett. Többé senkinek sem kellett az életét kockáztatva kimásznia a tankból.
Mindemellett 1918-ra megjelentek azok a hosszú lánctalpas harckocsik is, amelyek már önmagukban képesek voltak áthidalni a lövészárkokat. Az amerikai–brit fejlesztésű Mark VIII „Liberty” (amelyből 125 darab készült) például 8 méteres lánctalpakkal büszkélkedhetett, és mindenféle rőzse nélkül, könnyedén átkelt a 4 méter széles árkokon is. A rőzsekötegek korszaka ezzel leáldozott.
Mi volt még a rőzsén kívül? Fadarabok és vassínek

Előfordult, hogy a rőzsekötegek helyett egyszerűen csak vastag – 2–3 méter hosszú fenyő- vagy tölgyfa – rönköket rögzítettek a tankok tetejére. Ezeknek két fontos funkciójuk volt:
- Védelem a páncéltörő lövedékek ellen: Az 1917-ben megjelent német Mauser 98-as puska az úgynevezett K. lövedékkel (páncéltörő maggal) 100 méteres távolságból is képes volt átütni a Mark IV-esek 12 milliméteres páncélzatát. Egy 20–30 centiméter vastag farönk azonban felfoghatta ezeket a golyókat. Igaz, a legénységnek ehhez hatalmas szerencsére volt szüksége, hiszen a lövedéknek pont a fát kellett eltalálnia.
- Önmentő eszköz: Ha a harckocsi menthetetlenül beleragadt a sárba (ami az 1917 októberi passchendaele-i csatában szinte mindennapos volt), a fadarabot emelőrúdként csúsztatták a lánctalpak alá. A tank ráhajtott a rönkre, megemelkedett, és így ki tudott kecmeregni a dágványból.
A németeknek is megvolt a maguk különleges megoldása. Az ő A7V típusú tankjaik (amelyekből mindössze 20 darab készült, és 1918 márciusában, Villers-Bretonneux közelében estek át a tűzkeresztségen) rőzse helyett vaskampókat (vagy síneket) és vastag deszkákat cipeltek. Ettől függetlenül a német harckocsik pont olyan gyakran elakadtak, mint brit társaik.
Mikor és miért tűntek el ezek a megoldások?
1918 végére, az első világháború lezárultával a harckocsikra rögzített rőzsekötegek és farönkök ritkaságszámba mentek. Ennek több oka is volt:
- Megváltoztak a harckocsik: A könnyű francia Renault FT (amelyből 3800 darabot gyártottak) mindössze 6,5 tonnát nyomott, kifejezetten kicsi és fürge volt. Nem zuhant bele a kráterekbe, mivel a lánctalpai a karosszéria teljes hosszán végigfutottak. A tetején pedig egyáltalán nem volt hely az efféle kiegészítőknek, ott ugyanis már a forgó lövegtorony kapott helyet.
- Tapasztalat: A mérnökök rájöttek, hogy a harckocsikat nem rombusz alakúra kell építeni, hanem a testet teljesen körülölelő, hosszú lánctalpakkal kell ellátni. Ez a kialakítás felesleges rőzsecipelés nélkül is megoldotta az árokátkelés problémáját.
- Békeidő: Az 1920-as években a tankokat már egy sokkal mobilisabb, manőverező hadviselésre tervezték, ahol nem kellett végeláthatatlan, kilométeres lövészárkokkal számolni.
Az önmentő farönkök ötlete azonban a második világháborúban visszatért. 1944-ben a szovjet T–34-esek és az amerikai Sherman tankok személyzete ismét farönköket rögzített a páncélzatra, hogy sárba ragadás esetén ki tudják szabadítani a járművet. Az eredeti, faágakból font rőzsekötegek (fascinák) azonban végleg a múzeumokba kerültek. A leghíresebb ilyen példány egy brit Mark IV-es, amely egy épen maradt rőzseköteggel együtt tekinthető meg a bovingtoni Harckocsimúzeumban (Dorset, Nagy-Britannia). A mellette lévő táblán ma is ez olvasható: „Rőzseköteg, 1917. Lövészárkokon való átkeléshez.”




























