Képzeld el a következőt: egy lövészárokban vagy, repeszek süvítenek a fejed felett, és térdig gázolsz a sárban. Ekkor a kezedbe nyomnak egy karórát. Drága, végtelenül pontos darab. De az üvege szilánkosra van törve – a repedések valóságos pókhálóként borítják be az egész számlapot.
Selejt? Kókányolás? Dehogyis – egy zseniális megoldás, amely katonák ezreit mentette meg a biztos haláltól.
Amikor az ékszer gyilkossá válik
1914 előtt a karórát csupán női hóbortnak, amolyan csecsebecsének tekintették. A férfiak zsebórát hordtak, hiszen az számított komoly és megbízható viseletnek. De próbáld meg előhalászni a zsebórádat a katonai köpeny alól, miközben golyók repkednek körülötted, a kezed meg könyékig sáros! Kényelmetlen? Nem kicsit.
A hadsereg vezetése azonban gyorsan ráébredt: a karóra nem luxus, hanem létszükséglet. A tiszteknek kötelező jelleggel osztották ki, a közkatonák közül pedig – a feladatuktól függően – minden negyedik kapott egyet.
A lövészárkokban a karóra már rég nem azt a célt szolgálta, hogy megnézzék, mikor tálalják a vacsorát. A tüzérségi és gyalogsági koordináció kulcsfontosságú fegyverévé vált. Az első világháború ugyanis elhozta a hadviselésbe az úgynevezett „gördülőtüzet” (mozgó tüzérségi zárótüzet). Ez azt jelentette, hogy a tüzérség közvetlenül az előrenyomuló gyalogság előtt lőtte a terepet, és a bombázást fokozatosan helyezte át egyre mélyebbre az ellenséges állások felé.
Elméletben egyszerűen hangzik, a gyakorlatban viszont kész rémálom volt. Ha a gyalogság akár csak egy másodperccel korábban mászott ki a lövészárokból, a saját tüzérségük mészárolta le őket. Ha viszont egy másodperccel elkéstek, az ellenségnek volt ideje előbújni a fedezékekből, és golyózáporral fogadni a rohamot.
A brit hadsereg 1916-ban ki is adott egy szigorú irányelvet:
„30 másodperces késedelem megengedhetetlen, a tisztek óráinak szinkronizálása kötelező.”
A dokumentum egyértelmű utasításokat tartalmazott: minden tiszt köteles volt naponta egyeztetni az óráját a híradósoktól kapott hivatalos idővel. Ez nem javaslat volt, hanem kőkemény hadiparancs.
Így vált a karóra a tisztek elengedhetetlen felszerelésévé.
A bökkenő csak az volt, hogy a korszak hagyományos óráit ásványi üveggel fedték le. Ez pedig olyan törékeny volt, mint az első vékony jégréteg a pocsolyán. Egy puskatus ütése, egy közeli robbanás lökéshulláma, vagy akár egyetlen ügyetlen mozdulat a szűk lövészárokban, és az üveg máris szilánkokra tört.
De ez még csak a kisebbik baj lett volna. Az igazi katasztrófa akkor kezdődött, amikor a tábori orvosok elkezdték kiszedni a szilánkokat a sebesült katonák csuklójából. 1915 februárjában a Horological Journal nevű órás szaklap egy egészen hátborzongató cikket közölt:
„A katonai hatóságok a karórák frontvonalbeli viselésének betiltását mérlegelik. Rengeteg katona szenvedett el iszonyatos sérüléseket amiatt, mert a repeszek pont az órájukat találták el.”
Amikor egy repesz eltalálta az ásványi üveget, az szinte felrobbant, és éles, szabálytalan szilánkokra hullott szét. Ezek a szilánkok másodlagos lövedékként fúródtak még mélyebbre a húsba, és gyakran az izmokban vagy az inakban akadtak el. A fertőzés garantált volt, a végtag amputációja pedig rendkívül valószínűvé vált.
Ekkor az órakészítők olyasmit tettek, ami elsőre kész őrültségnek tűnt: feláldozták az üveg keménységét egy egészen különleges tulajdonság, a „biztonságos” törékenység oltárán.
Celluloid: az anyag, ami a „jó irányba” reped
Így az első világháború kellős közepén megszületett a forradalmi megoldás: a celluloid óraüveg (vagy korabeli kifejezéssel élve: celluloid kristály). Az ásványi üveget egy átlátszó műanyagra cserélték, ami ugyan puha és rugalmas volt, a karcolások ellen pedig nem sokat védett…
Egy kis kiegészítés: az órakészítésben a „kristály” kifejezés nem kémiai értelemben vett kristályt jelent, hanem magát a számlapot védő átlátszó lencsét nevezték így hivatalosan – függetlenül attól, hogy az ásványi üvegből, zafírból vagy éppen műanyagból készült.
A celluloid ugyanis egyáltalán nem tört éles darabokra. Ha hatalmas ütés érte, egyszerűen bepókhálósodott – pontosan úgy, mint amikor egy kavics eltalálja az ablaküveget. A repedések ugyan szétfutottak rajta minden irányba, de az óraüveg egyben maradt. És ami a legfontosabb: nem vált gyilkos fegyverré a saját viselője ellen.
Ez nem tervezési hiba vagy hanyagság volt, hanem egy zseniálisan átgondolt, életmentő előny. A számlap a sűrű repedésháló ellenére is tökéletesen olvasható maradt. Egy olyan ütközetben, ahol másodpercek döntöttek egy-egy roham sikeréről és emberéletekről, ez jelentette a különbséget élet és halál között. Az óraszerkezet pedig ketyegett tovább a megrepedt, de masszívan egyben maradó műanyag védelmében.
