Az emberiség történetének két legpusztítóbb háborúja kéz a kézben járt a tömegoktatás megjelenésével és az első űrrepüléssel. A mérnöki és technológiai bumm pedig döbbenetes, ember által okozott ökológiai katasztrófákat hozott magával. Ma pont egy ilyen katasztrófáról fogunk beszélni: a mocsarak lecsapolásáról a Szovjetunióban.
Legyünk őszinték: a földterületek lecsapolása önmagában még nem maga az ördög. Megfelelő hozzáállással és hasznosítással ez egy hasznos, sőt, olykor elengedhetetlenül szükséges rossz. A mocsarak lecsapolásának köszönhetően a 19. századi európai nagyhatalmak elegendő élelmiszert tudtak termelni a robbanásszerűen növekvő népességüknek. Az USA pedig néhány hatalmas mezőgazdasági központot is létre tudott hozni a saját területén.
A Szovjetunióban figyelték a külföldi kollégák tapasztalatait, és úgy döntöttek, hogy a mocsarak erőforrásainak is az állam javát kell szolgálniuk. Papíron minden hihetetlenül csábítóan hangzott. A szerves anyagokban gazdag mocsaras talajok némi ásványi trágyázás után olyan termékeny földdé válnak, amely minőségében a kiváló feketefölddel (csernozjommal) vetekszik. A szárított tőzeg pedig kezdetben elképesztően hatékony energiaforrásnak bizonyult. Gondold csak el: a 30-as években a fiatal szovjet állam az energiaszükségletének mintegy 40%-át tőzegetüzelésből fedezte!
A Szovjetunió teljes fennállása alatt ökológusok és mérnökök hada dolgozott a területlecsapolási technológiák tökéletesítésén. És meg is tettek mindent, ami a csövön kifért. Összesen mintegy 10 millió hektárnyi mocsarat szárítottak ki, erdőkből és rétekből pedig nagyjából ennek a másfélszeresét. Csakhogy az ország gazdagítására tett kísérletek közben a vezetés kapásból három olyan rendszerszintű problémát generált, amiket mind a mai napig nem sikerült megoldani.
Az első probléma: hatalmas csapás az ökológiára. Ezzel a gonddal minden olyan ország szembesült, amelyik túlzásba vitte a mocsarak eltüntetését, de ez a tény nem teszi kevésbé szörnyűvé a helyzetet. Csak Oroszország területén 250 olyan madárfaj él, amelyek számára a mocsár jelenti az otthont, a vadászterületet vagy a legfőbb pihenőhelyet az éves vonulásuk során. És kivétel nélkül mind a 250 faj állománya drasztikusan lecsökkent.
A szárnyasokon kívül a mocsarakban és azok környékén tucatnyi tóvidéki halfaj él, a helyi gerinctelenek pedig teljesen egyedi ökoszisztémát alkotnak. Vannak itt rákfélék, szitakötők, szúnyogok, és persze piócák is. Ráadásul sok mocsári gerinctelen faj egyszerűen képtelen életben maradni a nedves környezeten kívül, így a lecsapolás során ezek teljesen kipusztulnak. A növényvilágról pedig jobb nem is beszélni – az szinte az utolsó szálig megsemmisül.
A második probléma már tipikusan szovjet sajátosságnak bizonyult. Az állam ugyanis „előre” szárította ki a mocsarakat, egyfajta tartalékként. A vezetés abban bízott, hogy az új földterületeket majd szépen, a szükségleteknek megfelelően vonják be a termelésbe, de a gazdasági helyzet máshogy alakult. Az új területek felszántásának és megművelésének üteme messze elmaradt a várttól, miközben a lecsapolást végző szakemberek 100%-osan, sőt, azon felül teljesítették a kiadott tervet.
A tőzeghasznosításon alapuló energetikával is porszem került a gépezetbe. Az új kőolaj- és földgázmezők feltárásával, valamint a modern tárolási és szállítási technológiák bevezetésével ezeknek az energiahordozóknak az ára drasztikusan zuhant. A tőzegbrikett ára viszont változatlan maradt. Így aztán a tőzegtüzelésű erőművek részesedése a Szovjetunió energiaellátásában a birodalom felbomlásáig folyamatosan csökkent. Aztán jött a teljes összeomlás: tucatszámra zárták be az erőműveket. Napjainkra Oroszországban mindössze két tőzegtüzelésű erőmű maradt, amelyek csendben várják a végzetüket az ország eldugott zugaiban. Száraz tőzegből pedig annyi van körülöttük, hogy akár ezer évig is működhetnének vele.
A több millió hektárnyi lecsapolt földterület eleinte egyszerűen csak nem kellett kutyának sem, aztán pedig egyenesen életveszélyessé vált. Ahogy már megbeszéltük, a száraz tőzeg kiváló tüzelőanyag. És erről Oroszország európai részének lakói két ízben is saját bőrükön győződhettek meg. 1972-ben a szokatlanul száraz nyár miatt a tőzeglápok tömegesen kaptak lángra, a tűz pedig átterjedt az erdőkre is. A lángok megfékezéséhez a hatóságoknak elképesztő számú, 360 ezer embert kellett bevetniük az oltásba! De a megfeszített munka ellenére egész országrészeket borított sűrű, fojtogató füst a nyár folyamán.
2010-ben a történelem megismételte önmagát. A tőzeglápok a Központi Szövetségi Körzet egész területén lángba borultak, a legsúlyosabb csapást pedig a moszkvai régió szenvedte el. A tűz és a vastag füst 127 települést pusztított el, a szív- és érrendszeri, illetve a tüdőbetegségek miatti halálozások száma pedig a többszörösére ugrott. Csak Moszkvában naponta körülbelül 700 ember vesztette életét – ez napi 320-340 fővel több volt, mint az egy évvel korábbi, 2009-es nyáron.
Ezeknek a gigantikus tüzeknek az egyik legfőbb kiváltó oka a kiszárított erdők és mocsarak hatalmas kiterjedése. A lecsapolt területeknek mindössze 14%-át teszik ki a megművelt mezőgazdasági földek, vagy olyan részek, amelyeket az emberek folyamatosan szemmel tartanak. A maradék 86%-ot vagy alig látogatták, vagy egyáltalán semmilyen felügyelet alatt nem állt – egyenes út a katasztrófához.
Hogy elkerüljék a hasonló tragédiák megismétlődését, az orosz kormány elrendelte a használaton kívüli mocsarak eredeti állapotba való visszaállítását. Csakhogy kiderült: a természet helyreállítása még annál is sokkal bonyolultabb és nehezebb feladat, mint amilyen a mocsarak lecsapolása volt.
