Tudtad, hogy az ókori Egyiptom fáraói miért viseltek mesterséges műszakállt?

Felmerül a logikus kérdés: miért volt szükségük a fáraóknak álszakállra, és volt-e ennek valami rejtett jelentése?

Sok történész érdekes feltételezéseket, verziókat és találgatásokat fogalmaz meg a fáraók álszakáll viselésével kapcsolatban. Erről fogok ma mesélni.

Egy kis kitérő az ókori Egyiptom borotválkozási kultúrájának történetébe.

Az ókori Egyiptomban a hajnak meglehetősen szokatlan és érdekes története van, amiről érdemes kicsit részletesebben mesélni, mielőtt a fáraók álszakállára térnénk.

Nyilvánvaló, hogy Egyiptom predinasztikus korszakában a férfiak gyakran viseltek bajuszt és szakállt. Ez könnyen látható például a Narmer-paletta ábrázolásain, vagy Rahotep herceg (Sznofru fáraó fia) szobrán, akit nyírt bajusszal ábrázolnak, és kicsit Freddie Mercuryra emlékeztet. A régészek gyakran találtak dús szakállú ábrázolásokat az Első Átmeneti Kor és a Középbirodalom idejéből származó egyiptomi uralkodók múmiamaszkjain is.

^{Rahotep herceg szobra, amin jól látható a dús bajusz.}

A dinasztikus kor elején azonban a haj már nem volt akkora becsben tartva az egyiptomiaknál, és a borotválkozás nagyon elterjedt lett, legalábbis a társadalom nemes rétegei körében. Néhány generáció alatt a borotválkozás Egyiptom lakosságának többi részére is átterjedt. Az arcon lévő szőrzet a személy alacsony társadalmi státuszának jelévé vált (például a rabszolgáké)!

Néhány tudós azt állítja, hogy az ókori Egyiptomban egy időben a törvény hivatalosan is előírta a borotválkozást, és csak a gyászolóknak vagy a külföldi expedícióra készülőknek nem kellett borotválkozniuk. A tudósok szavait részben megerősíti az V. században Egyiptomot meglátogató híres ókori görög történetíró, Hérodotosz, aki írásaiban azt állította, hogy az egyiptomiaknál a hosszú haj és szakáll a nagy bánat és szomorúság szimbóluma, a mindennapi életben pedig nem volt szabad szőrzetet viselni az arcon.

Az egyiptomiak legkorábbi borotválkozó eszközei valószínűleg éles kovakő pengék voltak, amelyeket általában fából készült nyélbe illesztettek. A kohászat fejlődésével, az i. e. 2. évezredben, az egyiptomiak elkezdtek vékony, félhold alakú rézborotvákat használni, a Középbirodalom idejétől pedig trapéz alakú bronzborotvák jelentek meg, amelyeket a régészek a krétai Knósszoszban fedeztek fel.

Később (körülbelül az i. e. 1. évezredben) a borotvákat főként vasból készítették. Nyilvánvaló, hogy ez a fejlett borotválkozási kultúra gyorsan elvezetett a világ első fodrászainak megjelenéséhez, akik kitanulták ezt a mesterséget, az arisztokraták házaiba jártak, és ebből éltek, de a szabadban is dolgoztak a hétköznapi ügyfeleknek. A borbélyok ábrázolásai az ókori egyiptomi sírok falain szintén nagyon gyakori jelenség a régészek számára.

Például jól ismert, hogy az egyiptomi papok borotválkozóeszközökkel eltávolították az összes szőrzetet a testükről, beleértve a szemöldöküket és a szempilláikat is, hogy vallási szokások szerint elfoglalhassák helyüket (mivel úgy gondolták, hogy a szőrösség az állatokra és a piszkos, szegény beduinokra jellemző), a nők pedig csak a legfontosabb területekről, a bikinivonalról, a hónaljból és a lábakról távolították el a szőrzetet, mézből és olajból készült epiláló pasztákkal, nemcsak a higiénia, hanem a szépség kedvéért is (a szegényebb nők erre a célra arzént és meszet használtak, ez a módszer a távoli jövőben is elterjedt az európai országokban).

Általánosságban elmondható, hogy az ókori Egyiptomban a higiénia nagyon fontos volt minden ember számára, mind a felsőbb, mind az alsóbb rétegek számára, mivel a forró éghajlat negatívan befolyásolhatta az emberek tisztaságát, ezért volt a borotválkozás kultúrája ilyen fejlett, és egy ideig törvényileg is szigorúan ellenőrzött volt.

Érdekes az is, hogy bármilyen vallási kontextuson kívül, az egyiptomi művészetben a szakáll általában az ember idegen és fejletlen természetére utalt, kivéve persze a fáraót. Az ókori Egyiptom összes ellenségét (és szinte mindenkit, aki a Nílus völgyén kívül élt, Egyiptom ellenségének tekintettek) gyakran szakállal ábrázolták, és figyelembe véve az ókori egyiptomiak idegenek iránti ellenszenvét, ez is magyarázhatja a borotválkozás népszerűségét a hazájukban, valamint annak az okát, hogy a tisztviselők miért nem borotválkoztak, amikor külföldre utaztak.

De térjünk vissza a cikk témájához. Miért viseltek álszakállt a fáraók?

A felsőbb osztálybeli egyiptomiak gyakran viseltek parókákat bojtokkal vagy aromás gyantából készült golyókkal, amelyeket gyapjúból vagy levágott hajból készítettek, és rövid álszakállt is viselhettek.

Az alsóbb osztálybeliek egyébként szintén díszíthették magukat parókákkal, de csak a fáraónak volt joga hosszú álszakállt viselni, és halála után csak neki tettek a mumifikálás során lekerekített, vékony, fonott, aranyszállal átszőtt álszakállt, mint Ozirisz istennek, és ilyen szakállal készítették a szobrokat és a metszeteket is.

Miért csak a fáraónak?

Az ok egyszerű: az ókori egyiptomi művészetben a fáraók szakálla, kontextustól függetlenül, mindig az isteni természetük megtestesítője volt, bár persze nem minden férfi isten viselt ilyen szakállt. A fáraók szakállát nem szabad összetéveszteni a szokásos arcszőrzettel, amelyet az egyiptomiak az alacsony társadalmi státusz jelének tekintettek, amiről fentebb írtunk.

Néhány történész úgy véli, hogy a fáraó álszakálla a napsugarat szimbolizálta! És mivel magát a fáraót istennek, Ré napisten fiának tartották, az aranyszálakból készült szakáll jelezhette az isteni természetet, amelyet a fiatal fáraó arca sugároz. Mint tudjuk, a nap vízben történő tükröződésekor gyakran láthatók vízszintes, hullámos csíkok. Ez magyarázhatja, hogy a fáraók álszakálla miért ferde csíkos, és nem vízszintes, valamint azt is, hogy miért azonos Ozirisz isten szakállával.

Az a vélemény, miszerint a fáraó hosszú, vízszintes csíkokkal ellátott álszakállt viselt, hogy hasonlítson a Nílus felett ragyogó igazi naphoz, valóban nagyon elterjedt elmélet a történészek körében! Ennek a vallási felfogásnak megfelelően a fáraó élő istenként való státuszát fejezte ki azzal, hogy bizonyos alkalmakkor kötéllel rögzített álszakállt viselt.

Néhány történész azt is feltételezi, hogy a fáraó álszakálla egyszerű királyi jelkép vagy kiegészítő lehetett, de ezeket az állításokat gyakran kritizálják azzal az ellenérvvel, hogy általában csak a fáraót ábrázolták Ozirisz szakállával a táblákon, szobrokon vagy képeken, ami a fáraó és az isteni entitás közötti egyértelmű kapcsolatra utalhat.

Ez a fajta szakáll annyira elterjedt volt a hivatalos királyi portrékban, hogy még Hatsepszut királynőt is Ozirisz álszakállával ábrázolták a halála után, de senki sem tudja biztosan megmondani, hogy tényleg viselt-e álszakállt életében.

Akárhogy is, az álszakáll nem egy közönséges kiegészítő volt, hanem a fáraó isteni hatalmának jelképe, és királyi szimbólumnak számított, akárcsak a jogar, amely Széth és Anubisz istenek hatalmának és erejének szimbóluma volt.