A nagyközönség 1504-ben láthatta először a Piazza della Signorián. De mielőtt Firenze legforgalmasabb utcájára került, Dávidnak nem volt éppen zökkenőmentes az útja…
Ki is az a Dávid?
Dávid Izrael második királya volt, aki 40 évig uralkodott. A próféciák szerint az ő leszármazottai közül kellett származnia a Messiásnak. Mielőtt azonban királlyá vált volna, Saul király magához hívatta Dávidot, hogy zenével enyhítse a király nyugtalanságát.
A király idegességét a filiszteusok törzse okozta, akik megtámadták Izraelt. A hatalmas Góliát minden reggel harcra hívta az izraelitákat. Góliát nemcsak óriási termetű volt, hanem erős páncélt, kardot és pajzsot is viselt. Senki sem mert kiállni ellene.
Senki, kivéve a pásztorfiú Dávidot, akinek a legfőbb fegyvere a hite volt. Dávid mindössze 5 követ, egy parittyát és egy pásztorbotot vitt magával, amikor harcba indult.
Dávid a parittyájával követ lőtt ki, és eltalálta Góliát fejét. Így győzte le a hit ereje (és egy pontos dobás) az óriást. Ez az ószövetségi hős persze hosszú időn át Firenze szabadságvágyának és függetlenségének allegorikus szimbóluma volt, hiszen Firenzét is, mint sok bibliai várost, állandóan ostromoltak.
Michelangelo munkájának kezdete…
1501-ben Michelangelo Buonarrotit bízták meg a firenzei dóm számára készítendő Dávid-szobor elkészítésével. A szobrász előtt azonban nem kis feladat állt: a szobrot egy már korábban használt márványtömbből kellett kifaragnia (az 1460-as években ebből a carrarai márványtömbből már legalább kétszer megpróbáltak Dávidot faragni).
Michelangelo „deszkapalánkot építtetett, hogy egyedül dolgozhasson”, és 18 hónapon át dolgozott.
Köztudott, hogy a sikertelen próbálkozások után a Dávid-szoborhoz szánt márványtömböt a Santa Maria del Fiore székesegyház udvarán hagyták. A tömböt túl magasnak és keskenynek tartották, ráadásul belső repedései is voltak, ami veszélyeztette a munkát végül elvégző mester hírnevét.
A megrendelés eredetileg vallási jellegű volt, de hamarosan úgy döntöttek, hogy Dávidot politikai szolgálatra „hívják”: a szobornak a szülőváros és a köztársasági hatalom védelmét kellett jelképeznie. A szobor elhelyezése a kormányzati palota előtt pedig még inkább kiemelte a politikai jelentőségét.
Az ikonográfia különlegességei…
Az ószövetségi hős, Dávid népszerű alakja volt a reneszánsz művészetnek. A firenzei szobrászok, Donatello, Ghiberti és Verrocchio is megformázták ezt a hőst, de az ő Dávidjuk egy nőies fiú-tinédzser volt, akit már Góliát megölése után ábrázoltak.
Michelangelo Dávidja egy fiatal férfi, jobb kezében egy követ szorít, bal vállán átvetve a parittyája – készen áll a harcra. A belső feszültség és elszántság látszik az összpontosított tekintetében, a kidudorodó ereiben, amelyekben szinte látni, ahogy folyik a vér.
A pontos arányok és az esztétikai vonzerő érdekében Michelangelo eltorzította az emberi testet: hiányzik legalább egy borda és egy hátizom. Ezt azonban csak az anatómia szakértői veszik észre.
Michelangelo megnagyobbította Dávid jobb kezét és fejét. Egyes kutatók szerint ez „utalás” a bibliai hős becenevére („erős kéz”). De valószínűbb, hogy ezek az aránytalan testrészek azért ilyenek, mert a szobrot eredetileg a székesegyház tetejére szánták, és így alulról is jól láthatónak kellett lennie.
Dávid egy antik győztes hősre jellemző pózban áll (Michelangelo a kontraposzt technikát használta – ez egy olyan szobrászati megoldás, ahol a test súlypontja az egyik lábra helyeződik, miközben a vállak és a csípő enyhén elfordulnak egymáshoz képest, ettől lesz dinamikus a szobor). A hős magabiztossága és koncentrációja olyan értékek, amelyeket a reneszánsz korban nagyra tartottak, hiszen a „gondolkodó ember” ideálját képviselték.
Michelangelo tehát megújította a bibliai hős hagyományos ikonográfiáját. Az ő Dávidja nem diadalmaskodó, nem a harc pillanatában ábrázolja. Felgyülemlő feszültséget hordoz, amely bármelyik pillanatban kirobbanhat.
Michelangelo Dávidjában benne rejlik a mozgás lehetősége. A meztelen test esztétikuma és energiája a méltóság, a jóság és a belső erő megtestesítője. Így a szobor a reneszánsz ideálok szimbolikus ábrázolásává válik.
Dávid sorsa…
1504 júniusában Dávidot a Piazza della Signorián, a Palazzo Vecchio bejárata mellé állították, Donatello „Judit és Holofernész” bronzszobra helyére (érdekes, hogy ebben a műben a szabadságot és az erőt egy nő szimbolizálja, aki bátran levágja az ellenséges hadvezér fejét, ezért döntöttek úgy, hogy Dávidra cserélik).
Néhány nap alatt 40 ember szállította át Dávid szobrát Michelangelo műhelyéből a Piazza della Signoriára, pedig a távolság kevesebb, mint egy mérföld volt (a szobor csúsztatása egy fából készült keretben, zsírral bekent gerendákon történt). A szobrot délnyugati irányba fordították, hogy elrettentsék a Firenzét megtámadni készülő ellenségeket.
1527-ben, amikor a Medicieket harmadszor is száműzték Firenzéből, zavargások voltak a városban. Egy csapat republikánus, akik elbarikádozták magukat a Palazzo Vecchióban, bútorokat és köveket dobáltak ki az ablakokból: a tárgyak egy része eltalálta Dávidot és súlyos károkat okozott (a bal karja három részre tört).
Giorgio Vasari és Francesco Salviati, Michelangelo hűséges rajongói, összegyűjtötték a töredékeket és elrejtették. I. Cosimo de’ Medici nagyherceg visszatérésével restaurálták a szobrot, de a sérülések nyomai még ma is láthatók.
1873-ban a „Dávidot” eltávolították a térről, hogy megvédjék a sérülésektől, és az Accademia Galériába helyezték. A másolatot, amely most a téren áll, 1910-ben állították fel.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
