Miért álltak meg a turisták egy ilyen szerencsétlen helyen? Mitől folyt vér a legerősebb fiú füléből? És végül: miért hallgat még mindig erről az esetről az egyetlen túlélő?
A Gyatlov-hágóról, úgy tűnik, mindenki hallott már. Könyvek íródtak, filmek készültek, dokumentumfilmeket mutattak be róla. De az orosz turizmus története ezzel nem ér véget; voltak más események is: vidámak és szomorúak, néha pedig – egyenesen ijesztőek és tragikusak.
Ljudmila Korovina csoportjának rejtélye például olyan, mint egy életre kelt thriller. Na de, menjünk szép sorjában.
Kik voltak ezek az emberek?
A turizmus a Szovjetunióban rendkívül népszerű volt. Minden korosztályból jártak túrázni, léteztek ifjúsági, diák-, nyugdíjas- és üzemi turistaklubok. És nem csak a közeli környékre mentek, hanem összetett útvonalakat terveztek és komoly hágókat küzdöttek le. Minden túrát 1-től 6-ig terjedő kategóriába soroltak a nehézségüktől függően.
Ljudmila Korovina 41 éves volt, tapasztalt túrázó, a Szovjetunió sportmestere. Fél évvel a tervezett túra előtt elkezdte kidolgozni az útvonalat és megtervezni az élelmiszerkészleteket.
A tervek szerint Korovina vezetésével a turistacsoport a Hamar-Daban hegygerincen haladt volna végig. A túra 3-as nehézségi kategóriájú volt. Ezzel egy időben, ugyanezen a hegygerincen, de egy nehezebb, 4-es kategóriájú útvonalon kellett volna haladnia egy másik csoportnak, amelynek tagja volt Ljudmila Korovina 16 éves lánya, Natasa is.
Az 1993 augusztusában induló túrára Ljudmila három fiút és három lányt vitt magával. Nem voltak közeli barátok, de összekötötte őket a túrázás szenvedélye. Majdnem ugyanebben az összetételben jártak egy évvel korábban a Tien-san hegységben is.
Mindannyian fiatalok voltak, tele lelkesedéssel és kalandvággyal. A fiúk 23 és 19 évesek voltak, Timur Bapanovot pedig inkább kisfiúnak lehetett nevezni – ő még csak 15 éves volt. A lányok 24, 18 és 17 évesek voltak. Ahogy V. Sz. Viszockij énekelte: „A hegyeknél jobbak csak azok a hegyek lehetnek, amelyeken még nem jártál…” És íme, augusztus 2-án Ljudmila táviratban értesítette a mentőket a túra megkezdéséről, és a fiatalok csoportja a tapasztalt vezető irányításával elindult a hegyekbe, ahol még nem jártak. Ekkor még senki sem tudta, hogy onnan csak egyetlen embernek adatik majd meg a visszatérés.
Kis hibák – út a nagy tragédiához
A túrázóknak jó augusztusi időt ígértek. A meteorológusok azonban elég gyakran tévednek, nincs ebben semmi különös. Azonban a múlt század végén a meteorológiai előrejelzések messze voltak a tökéletestől, és a várt tiszta, jó idő ellenére, amint a csoport elindult az útvonalon, zuhogni kezdett az eső.
A csapadék nem szűnt meg a túra teljes ideje alatt, időnként pedig havazás váltotta fel az esőt, a hőmérséklet +5 °C körül mozgott, a széllökések pedig szinte leverték őket a lábukról. Ennek ellenére a csoport meglehetősen gyorsan haladt, és 3 nap alatt 70 km-t tettek meg.
Az út harmadik napjának végére a fiatalok teljesen kimerültek. Úgy döntöttek, pihenőt tartanak, azonban a pihenő helye máig sok kérdést vet fel. Ahelyett, hogy kicsit feljebb mentek volna a hegyen egy külön erre a célra kialakított táborhelyig, ahol kiépített pihenőhely és száraz tűzifa várta volna őket, vagy végső esetben leereszkedtek volna az erdőbe, ahol menedéket találhattak volna az eső elől, a csoport közvetlenül a nyílt hegyoldalon állt meg. Talán a térkép pontatlansága is szerepet játszott ebben. Vagy ez a csoportvezető, Ljudmila hibája volt. De történt, ami történt.
A túrázók a csupasz földön állították fel sátraikat, és még tüzet sem tudtak rakni – a szél elfújta a lángot. Éjszaka pedig az időjárás igazán rosszra fordult – hó esett, ami már nem olvadt el.
A szél elkezdte letépkedni a sátrak rögzítéseit, ezért Ljudmila megparancsolta, hogy sürgősen ereszkedjenek le az erdőbe, hogy a fák alatt vészeljék át a vihart. De ekkor a 23 éves Alekszandr Kriszinnek vérezni kezdett az orra és a füle, összeesett, és többé nem kelt fel.
Sürgősen menedéket kellett keresniük a vihar elől, így két túrázó, Tatjana és Gyenyisz, elindult lefelé a lejtőn. Az egyik lánynál, Viktorijánál, a stressz, a hideg, valamint a lelki és fizikai kimerültség miatt hisztérikus roham tört ki. Ljudmila megkérte a másik lányt, Valja Utocsenkót, hogy kísérje le az erdőbe, de Viktorija valamiért harapdálni kezdett, miközben próbálták rábeszélni.
Amikor végül leértek Tányához és Gyenyiszhez, szörnyű látvány fogadta őket. A fiatalok nem voltak maguknál: Tatjana a fejét verte a kövekbe, a fiú pedig reszketett és megpróbált bemászni egy nedves hálózsákba. Valentyina kivételével mindenki ledobta a hátizsákját és a földön fetrengett. Későbbi vallomásában Valentyina ezt tömeges őrületként írta le.
Már csak Valentyina maradt
A 17 éves Valentyina nézte a társait, és nem értette, mi történik velük. Próbálta rávenni őket, hogy menjenek lejjebb, húzta őket a karjuknál fogva, de azok kitépték magukat, és teljesen ésszerűtlenül viselkedtek.
Odakúszott a csoportvezetőhöz, és látta, hogy Ljudmila nem lélegzik. Megpróbálta felemelni a csoport legfiatalabb tagját, Timurt, de ő csak feküdt és nem mozdult. Mindez a süvítő, jeges szélben és esőben történt. Valentyina fogta a holmiját, és leereszkedett, hogy a fák alatt húzza meg magát. Ott is töltötte az éjszakát. Reggel, amikor visszamászott a hegyoldalra, Valja már holtan találta társait. Néhányan félmeztelenül voltak, ketten pedig érthetetlen okból mezítláb.
A fiatal lány sokkos állapotban volt, de nem veszítette el a lélekjelenlétét. Elvette Ljudmila Korovina holmijai közül a térképet, összeszedte az élelmet a hátizsákokból, és elindult, hogy minél messzebb kerüljön ettől a szörnyű helytől.
Valentyina több napot és éjszakát töltött egyedül. Amikor villanyoszlopokat és vezetékeket látott, megörült, és elindult azokat követve, remélve, hogy emberekre bukkan. De a házak, amelyekhez ezek a vezetékek vezettek, elhagyatottak voltak.
Így hát újra útra kelt, hogy embereket találjon. Egy folyó partján a bokrokra feszítette a hálózsákját (a túrázók így jeleznek, ha segítségre van szükségük), és teljesen elcsigázva ült a vízparton. Ott talált rá egy másik turistacsoport, akik épp a folyón ereszkedtek lefelé. Ők voltak az elsők, akiknek Valentyina elmesélte az átélt borzalmakat. Miután Valentyinát biztonságba helyezték, teljesen magába zárkózott, alig beszélt, és később hosszas kezelésre szorult.
Verziók a történtekről
Az elhunyt fiatalokat csak augusztus 21-én találták meg, és az orvosok a tragédia okaként a kihűlést nevezték meg. A tapasztalt túrázók azonban határozottan elutasítják ezt az elméletet.
Miért vetkőztek volna le és vették volna le a cipőjüket a fiatalok? Ráadásul az egyetlen túlélő, Valentyina, nem volt a csapat legerősebb tagja. Alekszandr Kriszin például 12 évesen csatlakozott a túraklubhoz, edzett, erős fiú volt, télen is fürdött a jeges vízben, és élete során több tucat túrát teljesített. Akkor ő miért halt volna meg kihűlésben? Ez a verzió aligha állja meg a helyét.
Túlélőiskola
A második és egyben legnépszerűbb verzió a túrázók rendkívüli kimerültsége. Eszerint Ljudmila azért hajtotta pihenés nélkül a fiatalokat, hogy találkozhasson a lányával, és egy ponton a szervezetük egyszerűen felmondta a szolgálatot. De ez is meglehetősen kétségesnek tűnik: az útvonalakat előre kidolgozták, és mindenképpen találkoztak volna. Mindkét túra útvonalát és időtartamát előre kiszámították és jóváhagyták, ismert volt a csoportok várható átlagsebessége, így nem volt értelme kockáztatni és a tervezettnél gyorsabb haladásra törekedni.
Emellett sokan megjegyzik, hogy Korovina egyfajta „túlélőiskolát” gyakoroltatott a csoporttal – vagyis könnyű felszereléssel és minimális élelemmel túráztak.
A túlélő lány azonban azt állítja, hogy a csapat jól étkezett, és nem volt hiány élelmiszerben.
Sámánok
Vlagyimir Zinovij mentő, aki részt vett a fiatalok keresésében, viszont azt feltételezi, hogy az egész ügy hátterében az aranygyökér (rózsás varjúháj, Rhodiola rosea) állhat. Ez egy növény, amely a hegyoldalakon nő. A túrázók gyakran főznek belőle teát, mert úgy tartják, hogy élénkít.
„Korovinánál pedig két nagy zsák szárított és feldarabolt gyökeret találtunk. Valószínűleg pár nappal a haláluk előtt hosszabb pihenőt tartottak, és az egész csoport aranygyökeret gyűjtött a hegyoldalon. Feldarabolták, megszárították. Szerintem ezért büntette meg őket a bajkáli sámán.”
Egyébként a sámánokban nagyon sokan hisznek azok közül, akik jártak már az északi területeken vagy a tundrán.
Ultrahang
Egy másik, nagyon érdekes elméletet vetett fel egy tapasztalt utazó, amit aztán sok túrázó is támogatott. Feltételezésük szerint erős szél esetén két szomszédos hegycsúcs között másodpercenként körülbelül 60 tonnányi légtömeg áramlik át. Emiatt egy bizonyos helyen mágneses rezgések keletkeznek és ultrahang jön létre.
Pontosan ez gyakorolt ilyen hirtelen hatást a túra résztvevőinek pszichéjére. Az agy nem képes normálisan működni, amikor ilyen erősségű ultrahang éri. Ez az elmélet hihetőbbnek tűnik, és magyarázatot ad arra is, miért vérzett az egyik résztvevő orra és füle. De vajon az ultrahang miért nem hatott Valentyinára? Ez a kérdés továbbra is megválaszolatlan.
Vegyi anyagok
Hasonló lehetséges halálokként felmerült a vegyi anyagokkal történő mérgezés is. Egyes tudósok azt feltételezték, hogy mérgező anyagok kerültek a légkörbe Kínában, majd a légáramlatokkal a Bajkál-tó környéke fölé sodródtak, és a csapadékkal együtt a Korovina-csoportra hullottak.
Egy cseljabinszki orvos szerint éppen a mérgező gőzök belélegzése miatt kezdtek a túrázók abnormálisan viselkedni, és ez okozta Alekszandr vérzését is. A Valentyinára vonatkozó kérdés azonban itt is nyitott marad.
A misztika kedvelői természetesen előálltak a saját verziójukkal. Azt beszélték, hogy azokban a hegyekben jetit láttak, és hogy ott egy anomális zóna található, a Bermuda-háromszöghöz hasonlóan.
És mi van most Valentyina Utocsenkóval, az egyetlen túlélővel a csoportból? A mai napig nem hajlandó erről az esetről beszélni. A hegyekben átélt tragédia után sokáig kezelték, majd a családja úgy döntött, hogy elköltöznek szülővárosukból, Petropavlovszkból Cseljabinszkba, azért, hogy lányuk új életet kezdhessen, és elfelejthesse a borzalmakat, amelyeket látott.
De még most is, amikor Valentyina már felnőtt nő, az egyetlen válasza minden kérdésre ez a mondat: „Gondolod, nekem kellemes minderre visszaemlékezni?”
És a tragédia óta eltelt több mint 30 év alatt senki nem hallott tőle semmi többet erről.
Nekem úgy tűnik, hogy ennek a történetnek van egy megoldása, amit Valentyina ismer, de talán félelemből, talán elhunyt társai iránti tiszteletből nem akarja elárulni. Hogy így van-e vagy sem, azt valószínűleg soha nem tudjuk meg…
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
