20+ kiszámíthatatlan történet állásinterjúkról, amik vegyes érzelmeket keltenek

Minden állásinterjú különbözik a többitől. Általában mindenki magabiztosnak érzi magát, igyekszik gördülékenyen reagálni, és a legjobb oldalát mutatni. De az is előfordulhat, hogy valaki borzasztóan ideges lesz, hülyeségeket mond, és legszívesebben a lehető leggyorsabban le akarna lépni az interjúról. Ha pedig a munkáltató egy faragatlan és barátságtalan ember, az már csak hab a tortán.

A Liked.hu-nál mindig érdeklődve figyeljük az emberek állásinterjúkkal kapcsolatos történeteit, már csak azért is, mert rendkívül sokszínűek tudnak lenni. Mai gyűjteményünkben olyan emberek történeteit szedtük össze, akiket azóta is elkap a röhögőgörcs, ha meghallják azt a szót, hogy „állásinterjú”.

• Úgy döntöttem, hogy munkahelyet váltok. Olyan állásra jelentkeztem, amely megfelelt az elvárásaimnak. Az interjú öt órán át tartott. Megígérték, hogy visszahívnak, de akkor már nem lelkesedtem annyira az ottani munka gondolatáért. Azután jöttem rá végleg, hogy nem nekem való a hely, amikor meglátogattam a mosdókat: találkoztam egy ismerősömmel, aki ott dolgozott, és neki volt kulcsa a mosdókhoz. Kiderült, hogy minden alkalmazottnak saját kulcsa van, és senki mást nem engednek be oda. Ez még nem is zavart annyira. Odabent azonban találtam vagy húsz tekercs vécépapírt, és mindegyikre rá volt írva a tulajdonos alkalmazott neve, vagyis mindenki magának hoz be vécépapírt az irodába. Otthagytam ezt az őrültekházát, és nevetve hazamentem. © Star4ok / Pikabu
• A 90-es években jelentkeztem egy titkárnői állásra. Megkérdezték, hogy milyen a képzettségem. Elmondtam, hogy felsőfokú végzettségem van. A válasz erre az volt: „Nincs szükségünk ilyen intelligens titkárnőre!”. © ponipuffle / Wiku
• Ma, az interjún arra kértek, hogy mutassam meg az utolsó 10 képet a telefonomban. Elmagyarázták, hogy erre azért van szükség, hogy ellenőrizzék, nem vagyok-e őrült. Megmutattam nekik a mobilomat, és a kutyusomról készült fotók nézegetése közben a toborzásért felelős vezető megnyitotta az egyik képet, és nagyon komolyan azt kérdezte: „Levágta a kutyája fülét? Azért visel sálat?” © vishenka18710 / Twitter

• Elvesztettem a munkámat, és állásinterjúkra kellett járnom, hogy új munkát találjak. Tegnap azt mondták nekem: „Igen, reggel 9-től este 6-ig dolgozunk, de általában nem megyünk el este 6-kor. Nem szeretjük a semmittevőket, akik ilyen korán elmennek”. Rendben, köszönöm, nem érdekel. © S.Egorov / Pikabu
• Elmentem egy interjúra egy kis utazási irodához. A vezető, aki egyben a tulajdonos is volt, közölte velem, hogy ha engem választ, akkor írnom kell neki egy jelentkezési és egy felmondólevelet, de dátum nélkül. Az időpontot ő maga fogja majd rájuk írni, amikor jónak látja. © kecsketurosisak / Wiku
• Egy tetoválószalonban kaptam munkát recepciósként. Az állásinterjún a tulajdonos megkérdezte, hogy megnézhetné-e az Instagramomat. A következő fél órában nézegette a posztjaimat, a fotóimat és – ne feledjük – a „like-ok” számát. Azt is megkérdezte tőlem, hogy bizonyos képeken miért van kevesebb „like”. Ráadásul mindezt a személyes mobiltelefonomon keresztül tette, összehasonlítva engem és a képeimet. Úgy éreztem magam, mint egy árucikk egy bolt polcán. Nem gondoltam volna, hogy ez fog történni, amikor átadtam neki a telefonomat, azt hittem, leírja belőle a felhasználónevemet és majd rákeres, vagy ilyesmi. © sun_shine_wheat / Twitter

• Elmentem egy interjúra, és megkértek, hogy várjak a folyosón a kanapén. Míg vártam, láttam, hogy egy kutya jön felém. Köszöntöttem neki, kinyújtottam a kezem, ő megnyalta, én pedig megsimogattam. Kiderült, hogy az igazgató kutyája volt, és az interjún az egyik kérdés az volt: „Fél a kutyáktól? © tonhalhuszar / Wiku
• Nekem is van egy elég furcsa állásinterjú élményem. Az osztályvezető megkért, hogy üljek távolabb tőle, mert ő ezt „nem szereti”. Végül a terem másik végében ültem, és kétségbeesetten erőlködve próbáltam meghallani, hogy mit motyog az orra alatt. © legolas / Wiku
• A diáktársammal egy interjún voltunk, hogy iskolában dolgozhassunk. Én mentem először. Az igazgatónő körülbelül egy órán keresztül rengeteg trükkös kérdést tett fel nekem. Minden kérdésre válaszoltam, de úgy tűnt, hogy ez sem tetszik neki. Végül az igazgatónő kétségbeesetten azt kérdezte:
  – Van gyermeke?
  – Nem, most végeztem az egyetemen, úgyhogy még nem tervezek semmit.
  – Ebben az esetben hogyan fogsz gyerekekkel dolgozni? Nem vagy elég képzett.
  A diáktársamnak egyébként volt gyereke, őt a következő érvvel utasította el: „Hogyan akarnál mások gyerekeivel is foglalkozni, mikor a sajátodra is időt kell szánnod?”. © Emily91 / Wiku

• Aktívan kerestem állást, és mindenféle interjúkra jártam. Egy cég felvette velem a kapcsolatot. Öt másik jelentkező volt rá. Május vége volt, és kint nagy volt a hőség. A recepción ültünk, és én szomjas voltam. Volt egy ivókút a sarokban, de nem volt benne pohár. Nagyon meleg volt, ezért odamentem a lányhoz a recepción, és megkérdeztem:
  – Elnézést, kaphatnék egy pohár vizet?
  Anélkül, hogy felnézett volna a számítógépéből, azt válaszolta:
  – Nem, ez a víz az alkalmazottaknak és a vendégeknek van.
  – Talán fukarkodik a vízzel?
  A szökőkút felé intett a kezével:
  – Kérem, ne zavarjon tovább. Amúgy sem adnánk poharat, és nincs is.
  Visszatértem a helyemre, és azonnal eszembe jutott valami. Visszamentem a lányhoz:
  – Kaphatnék egy üres lapot, kérem?
  – Az a nyomtatón lévő is jó lesz?
  – Igen, az jó lesz!
  – Fogtam a papírlapot, és készítettem belőle egy poharat, ahogyan azt az iskolában az origami órán tanították. Megittam a vizet, eldobtam a poharat, és visszamentem a helyemre. A lány nem hitt a szemének. Két srác, akik velem együtt vártak, megkértek, hogy mutassam meg nekik, hogyan készítettem a poharat, majd mentek és ők is ittak egyet. © LampaTrampa / Pikabu