Mégis létezik egy olyan fotó, amelyen Hitler követői önfeledten nevetnek. Jól láthatóan remekül szórakozik többek között Hermann Göring és Rudolf Hess is. De vajon mi vidíthatta fel azokat az embereket, akikre a legsúlyosabb büntetés várt?
Te kitalálod?
Ha jobban megnézed a fotót, észreveheted, hogy még a szövetséges katonák – akik őrként és rendfenntartóként voltak jelen – is mosolyognak, próbálva visszafojtani a nevetésüket. Tehát valami olyasmi történhetett, aminek sem a politikához, sem a háborúhoz nincs köze. Kizárt dolog, hogy a nácik és a bíráik együtt nevessenek valamin, ami szorosan a perhez kapcsolódik.
Valószínűleg valami olyasmi… valami nagyon is emberi dolog történhetett, ami egyszerre mindenkit megnevettetett.
Na jó, nem csigázlak tovább, elmesélem, mi is történt. Kezdjük ott, hogy a per során minden náci bűnös kapott egy fejhallgatót – elvégre a bíróság humánus és mondhatni demokratikus akart lenni. Minden vádlott számára biztosították a védelemhez való jogot, ami többek között abban nyilvánult meg, hogy a saját anyanyelvükön hallgathatták a felszólalásokat. Ma már ez bevett gyakorlat: mindent, ami a teremben elhangzott, szinkrontolmácsoltak.
A sztori főszereplője Alfred Rosenberg védőügyvédje, egy bizonyos Thoma volt. Tudni kell, hogy a legtöbb ügyvéd asszisztensekkel dolgozott, hiszen egy ilyen horderejű per nem mindennapos dolog. Thoma taktikája a következő volt: a hivatalos, „mindenkinek” szóló mondandóját a mikrofonba mondta, de amikor az asszisztenséhez akart szólni, egyszerűen lekapcsolta a mikrofont, így anélkül beszélhetett, hogy bárki „illetéktelen” meghallotta volna.
Képzeld el a feszült légkört és a mikrofon folyamatos ki-be kapcsolgatását! Ráadásul az asszisztense hirtelen – ki tudja miért – az orra alá dugta Rosenberg „A 20. század mítosza” című könyvét. Thoma annyira felhúzta magát, hogy egy pillanatra megfeledkezett a szabályokról. Elfelejtette kikapcsolni a mikrofont, és hangosan ráripakodott az asszisztensére: „Minek dugja az orrom alá ezt a szemetet?”. Mondanom sem kell, ezt a mondatot szó szerint mindenki hallotta a teremben. Beleértve a náci bűnösöket is, akik egyszerűen nem tudták visszatartani a nevetésüket. Mit is mondhatnánk, ha még az elnöklő Lord Lawrence is alig bírta megállni mosolygás nélkül, pedig ő szentül hitte, hogy egy ilyen komoly per során a nevetés teljességgel megengedhetetlen.
De ez még nem minden! Érdemes megjegyezni, hogy Göring, Hess és a többiek valójában sokáig elég jó hangulatban voltak a tárgyalások alatt. És nem azért, mert az ügyvédek asszisztensei – ahogy ma mondanánk – „bénáztak”, az ügyvédek pedig nyitott mikrofonnál ordítoztak velük. Ebből a fajta malőrből mindössze ez az egy eset ismert. A jókedvük oka az volt, hogy a nácik még mindig reménykedtek a megmenekülésben.
Köztudott, hogy a szövetségesek között nem volt éppen felhőtlen a viszony. A hadműveletek során mindenki arra törekedett, hogy a lehető legkevesebb harccal a legnagyobb területet hódítsa meg.
Miután a Harmadik Birodalom elbukott, a szövetségesek elkezdték felosztani a területeit. A nácik titkon abban reménykedtek, hogy Nagy-Britannia, az USA és a Szovjetunió hamarosan csúnyán összevesznek egymással, és végül képtelenek lesznek rendesen megszervezni a nemzetközi bíróságot.
Hitler egykori bizalmasainak tehát a legfőbb célja az időhúzás volt. Logikusnak tűnt a számításuk: minél tovább húzódik a per, annál nagyobb az esélye annak, hogy a szövetségesek felbontják az együttműködést, ezáltal pedig jelentősen megnő a saját megmenekülésük esélye is.
Szerencsére azonban a nácik számításai nem jöttek be. Amikor Göring rájött, hogy menthetetlen a helyzete, önkezével vetett véget az életének. Évtizedekkel később hasonlóan tett Hess is, annak ellenére, hogy őt végül „csak” életfogytiglani börtönre, és nem halálra ítélték. Igaz, az ő öngyilkosságára már jóval Göring halála után került sor.
