Amerikai űrszondák egy hatalmas fémtömeget fedeztek fel a Hold túloldalán, amely ötször akkora, mint Hawaii Nagy Szigete. Ez a rejtélyes tömeg a Déli-pólus–Aitken-medence alatt nyugszik – ez egy óriási, nagyjából 2500 kilométer átmérőjű becsapódási kráter, amely a holdfelszín körülbelül egynegyedét fedi le.
A Déli-pólus–Aitken-medence körülbelül 4 milliárd évvel ezelőtt formálódott, amikor a fiatal Naprendszerben még nem alakultak ki a „közlekedési szabályok”, és az égitestek folyamatosan egymásnak ütköztek. A krátert létrehozó becsapódás olyan erejű volt, hogy szinte teljesen átszakította a holdkérget. Mélysége a 8 kilométert is eléri, átmérője pedig nagyjából 2500 kilométer.
Hogy legyen mihez hasonlítani: a Moszkva és London közötti távolság nagyjából 2500 kilométer. Képzelj el egy ekkora krátert, és azonnal megérted, miért tartják a kutatók a Naprendszer egyik legkülönlegesebb geológiai képződményének!
A bolygókutatóknak pont a régióban mért, szokatlanul erős gravitáció tűnt fel. A becsapódási krátereknél ugyanis általában gyengébb gravitációt tapasztalunk, mivel a kilökődött anyag szétszóródik, így „tömeghiány” keletkezik. Itt viszont pont az ellenkezője történt: a műszerek komoly többletet mutattak. Ez azt jelenti, hogy valami elképesztően nehéz dolog rejtőzik a mélyben, ami sokkal sűrűbb a környező holdkőzeteknél.
Hogy pontosan mi lapul odalenn, azt egyelőre nehéz megmondani, de a szakértőknek már vannak elméleteik.
Íme két lehetséges magyarázat ugyanarra a rejtélyre!
1. elmélet: A Holdba csapódott aszteroida fémmagja maradt vissza. A krátert létrehozó protoplanéta vas-nikkel magja egyszerűen megrekedt a holdköpenyben, ahelyett, hogy lesüllyedt volna az égitest centrumába. Ez akkor fordulhatott elő, ha a Hold köpenye a becsapódás idején még nem volt kellően folyékony.
2. elmélet: Egy megkövesedett magmaóceánról van szó. A korai Hold intenzív vulkáni tevékenysége során egy sűrű, úgynevezett „ilmenit köpeny” alakulhatott ki, amely létrehozta ezt a hatalmas nehézfém-koncentrációt.
Az első elmélet talán a legizgalmasabb. A számítógépes szimulációk szerint ha a Hold köpenye 4 milliárd évvel ezelőtt kellően sűrű és hideg volt, a becsapódó „gyilkos” aszteroida fémmagja nem tudott teljesen lesüllyedni. Egyszerűen megakadt a felső köpenyben – a kéreg és a mag között –, és ott maradt mind a mai napig, szinte teljesen változatlanul. Ezt a folyamatot a tudomány „késleltetett differenciációként” ismeri.
A második elmélet abból indul ki, hogy a Hold a létezése első néhány százmillió évében egy izzó, folyékony magmaóceán volt. Ahogy ez a környezet hűlni kezdett, a magma kikristályosodott, a vasban és titánban gazdag nehéz ásványok (úgynevezett ilmenitek) pedig lesüllyedtek, és a köpeny bizonyos zónáiban halmozódtak fel. Ebből a logikából kiindulva a Déli-pólus–Aitken-medence (SPA) egyszerűen csak „feltárta” az egyik ilyen nehézfém-raktárat, vagy hozzájárult az anyagok átrendeződéséhez.
Mit tudhat meg a Jáde Nyúl–2?
Logikusnak tűnik, hogy a rejtély megoldásához a legegyszerűbb lenne ásni egy mély gödröt, és megnézni, mi van odalenn. Nyilvánvaló okokból azonban ez nem megy ilyen könnyen.
2019-ben a kínai Csang-o–4 (Chang’e-4) misszió végrehajtotta a történelem legelső sikeres leszállását a Hold túloldalán. Ezzel egy időben a Jáde Nyúl–2 (Yutu-2) holdjáró is megkezdte küldetését a hatalmas becsapódási medence felszínén.
A Jáde Nyúl–2 jelenleg az egyetlen olyan működőképes eszköz, amely közvetlenül a helyszínen tanulmányozza ezt a különleges krátert. Tudományos felszerelései között olyan spektrométerek találhatók, amelyek tűpontosan képesek meghatározni a holdi talaj (a regolit) ásványi és kémiai összetételét.
Ha a talajmintákban az ilmenitre (FeTiO₃) jellemző vas- és titánarányt mutatnak ki, az a magmaóceán-elméletet fogja erősíteni. Ha viszont a kőzet összetétele a vasmeteoritok anyagára hasonlít majd, akkor az aszteroida „fogságba esett” magjáról szóló verzió válik valószínűbbé. Bár közvetlenül a köpeny mélyére – ahol maga az anomália rejtőzik – még egyetlen űreszköz sem jutott le, a becsapódáskor kilökődött felszíni kőzetek elemzése már most létfontosságú nyomokkal szolgálhat.
Végleges választ persze közvetlen fúrások vagy helyi szeizmikus mérések nélkül nem kaphatunk. Pontosan ezért van az, hogy a világ vezető űrügynökségei – köztük a NASA az Artemis-programmal és a Kínai Nemzeti Űrhivatal – a Hold Déli-pólusát tekintik a következő generációs űrmissziók legfőbb célpontjának.
Miért olyan fontos ez?
Elsőre talán legyintenél: „Na és? Kit érdekel egy rakás fém a Hold mélyén?” De a helyzet az, hogy ez a rejtély a bolygótudomány legfontosabb alapvető kérdéseire adhat választ. Hogyan alakultak ki a korai bolygók belső rétegei? Milyen mély becsapódás kell ahhoz, hogy egy idegen égitest anyaga végleg bezáródjon egy másik bolygó belsejébe? Hogyan hűlt ki a Hold, és mit árul el ez a folyamat a Föld, a Mars vagy a Merkúr korai fejlődéséről?
A Hold nemcsak a legközelebbi szomszédunk, hanem egy tökéletes természetes laboratórium is. Felszíne szinte érintetlen maradt évmilliárdok óta. Ami ott megőrződött, az a Naprendszer korai történetének egyfajta időkapszulája – a Déli-pólus alatti fémcsomó pedig ennek a krónikának az egyik legizgalmasabb fejezete lehet.
