Egy-egy támadása után gyakorlatilag senkinek sem marad esélye a túlélésre. De miért is tartják az egyik legfélelmetesebb fenyegetésnek?
Hogyan született meg a Tu-160?
A Tu-160 története a hatvanas évek végén kezdődött. A Szovjetunió ezzel a géppel akart csattanós választ adni az amerikai B-1-es bombázó programjára.
1971-ben Alekszej Tupoljev tervezőirodájának (OKB) projektje nyert, megelőzve a nem kevésbé ígéretes riválisokat.
A prototípus első repülésére 1981 decemberében került sor, 1987-ben pedig a Tu-160-at hivatalosan is hadrendbe állították. Már eleve úgy tervezték, hogy a jövőben is megállja a helyét, így az építéséhez az akkori kor legfejlettebb technológiáit használták fel.
Hogy mást ne mondjunk, a szerkezete 38%-ban titánötvözetekből, 58%-ban pedig alumíniumötvözetekből állt.
További 15%-ot a legkiválóbb minőségű acél, 3%-ot pedig a kompozit anyagok tettek ki. Ennek eredményeként egy rendkívül strapabíró repülőgépet kaptak. Abban az időben a konkurencia még csak nem is álmodhatott hasonló jellemzőkről.
A repülőgép arzenálja
A harci repülőgép lenyűgöző fegyverzettel rendelkezik. Fő fegyverei a géptörzsben található két hatalmas rekeszben kaptak helyet, amelyeket forgótáras indítóberendezésekkel szereltek fel. Ezekben a következők férnek el:
- H-55 vagy H-555 típusú robotrepülőgépek (cirkálórakéták). Hatótávolságuk akár a 3000 kilométert is eléri, és hagyományos, de akár nukleáris robbanófejjel is felszerelhetők. Az indítóberendezésbe maximum 12 darab fér.
- H-101 vagy H-102 típusú robotrepülőgépek. Képesek a 4000 és 5500 kilométer közötti távolságban lévő célpontokat is megsemmisíteni. A lopakodó technológia alkalmazása miatt rendkívül nehéz elfogni őket.
- H-15 típusú aeroballisztikus rakéták. A gép akár 24 darabot is magával vihet belőlük, mind nukleáris, mind hagyományos robbanófejjel.
- Különböző típusú és kaliberű, irányított és szabadon eső bombák. Emellett tengeri aknák telepítésére is kiválóan alkalmas.
- A jövőben a modernizált változatok hiperszonikus rakétákat és az új H-BD rakétákat is képesek lesznek szállítani, amelyeknek a hatótávolsága meghaladja a 6500 kilométert.
A Tu-160 megfoghatatlansága
A Tu-160 fő feladata nem az ellenséges légvédelem áttörése. Teljesen más cél vezérli: a légvédelem hatósugarán kívülről kell csapást mérnie, miközben ő maga teljes biztonságban marad.
Ennek érdekében egy alapvető koncepciót – az úgynevezett „rakétakamion” elvét – követik. A gép feladata, hogy a lehető leggyorsabban eljusson a kilövési ponthoz, ami akár elképesztően messze is lehet. Miután kilőtte a rakétákat, a Tu-160 azonnal visszavonul.
A lopakodó technológia révén maguk a rakéták szinte láthatatlanok a radarok számára. Ha esetleg mégis észlelnék őket, az ellenségnek szinte esélye sincs időben reagálni.
Maga a repülőgép változtatható nyilazású szárnyakkal rendelkezik. Ez lehetővé teszi, hogy egészen kis magasságban repüljön, szorosan követve a domborzati viszonyokat. Ilyenkor a radaroknak is feladja a leckét, aligha tudják kiszúrni.
Elképesztő túlélőképesség
A Tu-160 hatótávolsága légi utántöltés nélkül eléri a brutális, 12 300 kilométert. Ebből adódóan a gép képes akár egy másik kontinensen lévő célpontokra is lecsapni anélkül, hogy ehhez egyáltalán el kellene hagynia a saját légterét.
Érdemes megjegyezni, hogy a Tu-160 a nukleáris elrettentés egyik legfontosabb eszköze. Éppen ezért bármilyen fegyveres konfliktusban rendkívül komoly ellenféllel találná magát szembe az, aki kikezd vele.
Ráadásul a gép fehér festése intenzíven visszaveri egy esetleges nukleáris robbanás fényvillanását. Így a repülőgép és a legénysége is sokkal jobban védve van, mintha sötét álcafestést kapott volna.
A Tu-160 modernizálása
Oroszország hiánytalanul megőrizte és folyamatosan karbantartja ezeknek a harci gépeknek a flottáját. Mi több, újraindították a sorozatgyártást is, egyenesen a meglévő modell felturbózott változatával. Az új gépmadár a Tu-160M nevet kapta.
A jellemzőit az alábbiak szerint javították fel:
- Új hajtóművek: Nagyobb teljesítménnyel és jobb üzemanyag-hatékonysággal rendelkeznek, ami jelentősen megnövelte a hatótávolságot és a végsebességet.
- Digitális „üvegpilótafülke” (glass cockpit): A modern radarok és navigációs rendszerek révén a legénység sokkal könnyebben és gyorsabban tudja felmérni az aktuális harctéri helyzetet.
- Kibővített arzenál: Sikeresen integrálták az új H-BD rakétákat és az új generációs hiperszonikus fegyvereket is.
A gép a jövőben garantáltan csak még tovább fog fejlődni, hiszen jelenleg is ez jelenti az orosz távolsági légierő gerincét.
Miért nem igazi ellenfél a B-1-es?
Nagyon gyakran hasonlítják össze a Tu-160-at az amerikai B-1B Lancer bombázóval. Kívülről valóban hasonlítanak egymásra, és nagyjából egy időben is tervezték őket. A valóságban azonban az amerikai gép egyáltalán nem jelent igazi konkurenciát az orosz riválisa számára.
A B-1-est eredetileg nagy magasságban repülő bombázónak tervezték, de később átalakították. Emiatt végül csak kis magasságban végrehajtott repülésekre lett alkalmas. Maximális sebessége így a 2 Mach feletti értékről 1,5 Machra zuhant.
Amint véget ért a hidegháború, a gépből kiszerelték a nukleáris fegyverzetet. Ezzel párhuzamosan a harci potenciálja is jelentősen lecsökkent.
Ráadásul a B-1-es harci terhelhetősége is jóval alacsonyabb: 34 tonna, szemben a Tu-160 elképesztő 45 tonnájával. A legfontosabb paramétereket tekintve az orosz repülőgép minden téren az élen jár. Nem beszélve arról, hogy képes volt megőrizni eredeti szerepét is, mint többcélú nukleáris fegyverhordozó.
A mai napig probléma nélkül képes különböző magasságokban és sebességekkel operálni. Éppen ezért ezt a gépet tartják a globális csapásmérés legsokoldalúbb eszközének.
