Még ha félre is tesszük az einsteini fizikát, figyelmen kívül hagyjuk, hogy egy tömeggel rendelkező test képtelen elérni a fénysebességet, és eltekintünk a fénysebesség megközelítésével járó összes gondtól, ez még mindig nem jelentene megoldást. Számos akadály van, ami megállítana minket még akkor is, ha sikerülne megépítenünk a tökéletes meghajtórendszert.
Minden Star Trek-rajongó tudja, hogy az Enterprise-t még impulzusmeghajtással sem lehet biztonságosan mozgatni anélkül a pajzs nélkül, ami megvéd a fénysebesség negyedével – azaz 74 770 km/s-mal – a hajótestnek csapódó mikrometeoritoktól. Még ha a burkolat strapabíró is, a nagyobb sebességgel becsapódó apró részecskék úgy lyuggatnák át, mint a sörétes puska lövedéke.
Hogy miért pont a Star Treket hozom fel? Mert meglepő módon ezt a részt nagyon reálisan ábrázolják, és gyakorlatilag megfelel a fizikai folyamatok valóságának.
Aztán arról is gondoskodni kell, hogy a legénység ne váljon… fasírttá. Ez nem hangzik túl kellemesen, de ne felejtsd el, hogy az emberek szerves létformák, nem pedig terminátorok. A szervezetünk nem képes elviselni a jelentős terhelést.
Láttál már embert G-erő szimulátorban? A pilóták és űrhajósok végigcsinálják ezt, hogy kiderüljön, meddig képesek eszméletnél maradni azokon a csúcssebességeken, amelyeket eddig elértünk. Képzeld el azt az érzést, amikor elindul felfelé a lift. Most képzeld el ugyanezt fénysebesség feletti tempóval: nemcsak elájulnál, hanem szó szerint kilapulnál.
Itt ismét érdemes a sci-fihez fordulni. A kitalált űrhajókon úgynevezett tehetetlenségi csillapítókat használnak. Ez egyfajta erőtér, ami elég gyenge ahhoz, hogy mozogni tudj benne, de elég erős ahhoz, hogy a hajó gyorsulásakor minden a helyén maradjon, és az élő szervezeteket stabilan tartsa, ellensúlyozva a hajó mozgását. Enélkül a legénység minden egyes alkalommal a falra kenődne, amikor a hajó elindulna, vagy megpróbálna fénysebesség közeli tempóra gyorsulni. Nekünk sajnos nincs ilyen technológiánk.
Néhány, a megvalósítással kapcsolatos ötlet vízzel teli kapszulákat javasol az emberek védelmére. Elméletben ez a megközelítés működhet. A folyadékközeg nem engedi, hogy a rendszer olyan gyorsan és intenzíven adja át a mozgási energiát, a gravitáció hatása pedig vízben jelentősen kisebb. De képzeld csak el, milyen kényelmetlen és ormótlan lenne ez az egész. Ráadásul a gyorsításhoz a legénységnek minden egyes alkalommal be kellene másznia egy kádba. Ez nem éppen a legpraktikusabb.
Van itt még valami. Ki fogja vezetni a hajót? Komolyan azt hiszed, hogy az emberi reakcióidő elegendő ekkora sebességnél? Ehhez algoritmus kell. Ráadásul egy lineáris algoritmus itt nem feltétlenül elég. A Holdra szálláshoz megfelel, ahol többé-kevésbé mindent előre ki lehet számítani. De a csillagközi utazások során lehetetlen minden egyes aszteroidával számolni. Ezért valamilyen mesterséges intelligenciára van szükség. Szerintem a mesterséges intelligenciára sem szabadna egy ilyen komoly járművet rábízni – hiszen egyelőre még ott tart, hogy néha recepteket ír disznószárnyhoz.
Először a földi önvezető autóknál kellene tökéletesre fejlesztenünk a technológiát. Mielőtt behoznánk a harmadik dimenziót a mozgásba, nem ártana boldogulni a meglevő kettővel. Ráadásul a jelenlegi megoldások nem is túl hatékonyak. Ott van például az az ismert eset, amikor egy önvezető autó elütött egy gyalogost csak azért, hogy kikerüljön egy szembejövő autóval történő koccanást néhány kilométeres sebességnél. Persze, hibák mindenhol előfordulnak, ez normális. Az élő sofőrök is hibáznak. De az intelligens rendszerek egyelőre még nem elég jók ahhoz, hogy űrhajókat vezessenek.
Szóval egyelőre kár amiatt aggódni, hogy mikor érjük el a fénysebesség közeli tempót. Még ha sikerülne is megvalósítani, a többi technológiánk egyszerűen nem tudna megbirkózni a felmerülő problémákkal.
