Sok évvel ezelőtt, egy nyári napon az irodában ülve arra jutottam, hogy itt nem fogok nagy pénzt keresni. Még az is alig kap többet, akinek kétszer annyi a munkaviszonya és a tapasztalata, mint nekem.
A képzeletem egy olyan kerékvágást festett elém, amelyben kisvagonként fogok gurulni, és soha nem látok majd másfajta életet.
Még aznap regisztráltam egy álláskereső oldalra, és elkezdtem másik munkát keresni.
Írt, majd fel is hívott egy munkaadó. Felismertem a fotójáról. Abban az időben sok közszereplő (akiket addig csak a tévében láttam) például az anyukájára íratta a céget, így közben volt ideje „névtelenül” kereskedni, építkezni, lopni és még sok minden mást csinálni…
Izgultam az állásinterjú miatt, de este átvillant az agyamon egy gondolat: ez nem lehet véletlen! Épphogy kiküldtem az Univerzumnak a gondolatot, hogy jobban szeretnék élni, a kívánságom máris elkezdett valóra válni.
Még aznap este felhívott a férfi a mobilomon, és azt javasolta, hogy találkozzunk másnap egy kávézóban. Nem akarta letenni. Csak beszélgettünk és beszélgettünk…
Elmondta, hogy magányos. Hogy egyedül megy haza a hatalmas lakásába, egy penthouse lakásból nézi a várost minden este. Szomorúnak érezte magát…
Hallgattam, mert éreztem, hogy a beszélgetés rossz irányt vett, és ha most elkezdek személyes dolgokról beszélni, már nem fognak felvenni a munkahelyre.
De az is lehet, hogy nem is akart felvenni?
Talán ilyen furcsa módon keresett fiatal lányokat ismerkedés céljából?
Befejeztük a beszélgetést. De én egész éjjel nem tudtam elaludni.
A sors elém vetett egy érdekes, nagyon jómódú, erős és hatalommal bíró férfit. Én pedig meghátrálok. Miért? Tudat alatt a gyengébbeket választom? Azokat, akiknek soha nincs pénzük, sőt, ambíciójuk sem?
A filmekben úgy láttam: ezek az alfahímek először szépen udvarolnak, aztán vesén vágnak. Mennyire felel meg ez a valóságnak?
Vagy talán fejest kéne ugrani az ismeretlenbe, és boldognak lenni? Nem pedig úgy, mint a családomban minden nő: véres verítékkel robotolni, és a hátamon cipelni a családot…
Talán ez az én utam?
A tévében mutattak olyan nőket, akik gazdag férfiak feleségei akartak lenni, de a gazdagok túl elkényeztetettek voltak ahhoz, hogy egész életükben beérjék eggyel. Búcsút intettek nekik, de megajándékozták őket lakással és bőkezű tartásdíjat fizettek. A tartásdíj pedig lehetővé tette, hogy beutazzák a világot.
Reggel hatot mutatott az óra.
Elhessegettem minden sztereotípiát, amit a tévé, a mozi és a magazinok sulykoltak belém. Úgy döntöttem, elmegyek a találkozóra a férfival. Aztán majd ott kiderül, mi lesz.
Kora reggeltől kezdve szokatlan volt minden – semmi sem úgy történt, ahogy szokott.
Elszakadt a ruhám. Valaki becsengetett. Egy helyett két kanál kávét tettem a gépbe. Megfájdult a fejem. Egy madár nekirepült az ablaküvegnek.
Minden jel arra utalt, hogy jobb nem kezdeni ezzel az emberrel.
De én kitartottam az elhatározásom mellett.
Amikor átmentem az úton, felém hajtott egy autó. Megijedtem, félreugrottam és elestem. A járókelők segítettek fel.
Nem mentem el a kávézóba, mert folyt a vér a lábamon (lehorzsoltam a térdemet). Visszamentem az irodába, kimostam a sebeket, aztán még két hétig alapozóval takargattam a nyomokat.
A férfi fel sem hívott, nem kérdezte meg, hol vagyok, miért kések, vagy hogy miért nem mentem el egyáltalán. Mintha kámforrá vált volna.
Újra és újra végiggondoltam azt a reggelt és azt a napot. Annyi jel volt…
De az igazi jelet már korábban megkaptam. Már maga a gondolat, hogy ez az ember nem hozzám való – ez volt maga a jel.
Sok nő, amikor megismerkedik egy férfival, arra gondol, hogy nem ő az igazi. De… adnak neki egy esélyt, bíznak a vakszerencsében, abban, hogy a sors okosabb náluk. Abban, hogy a férfi pár év múlva megváltozik – vagy az idő változtatja meg, vagy ők maguk formálják át. Hogy majd megszokják és megszeretik egymást. Kompromisszumok százai, amikbe a nők már az elején belemennek, aztán meg csodálkoznak: miért nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kéne?
Nem szabad becsapnod magad, nem szabad elnyomnod a belső hangodat. Ebben kell bíznod, nem a sorozatokban és a tarot-kártyában. Pontosan a belső hangunk adja az útmutatást, nem pedig az ablaknak repülő madarak vagy az előttünk átszaladó fekete macskák.
