Képzeld el, ahogy a pennsylvaniai Lancaster megye egyik útján autózol. Egy modern autópályán száguld egy SUV, és a sofőr a szeme sarkából megpillant egy fekete téglalapot a smaragdzöld mező előtt. Ez nem optikai csalódás, és nem is egy történelmi film díszlete. Ez egy lovaskocsi, amit egy szakállas, szalmakalapos férfi hajt. Ők az amisok – egy közösség, amely nemcsak túlélte a digitális forradalmat, hanem a létszámát is 380 ezer főre növelte (a Young Center for Anabaptist and Pietist Studies 2023-as adatai szerint), miközben tökéletesen megőrizte 18. századi életmódját.
Kik is ők valójában, és miért tartják őket a legkonzervatívabb szektának, miközben hivatalosan az anabaptizmus egyik irányzatát képviselik? Gyertek, vizsgáljuk meg ezt a jelenséget a teológia, a szociológia és a popkultúra metszéspontjában!
A sztereotípiákkal ellentétben az amisok nem a „régi szép Amerika” egy megdermedt darabkája. Történetük Európában, a reformáció forrongó üstjében kezdődött, egészen pontosan 1693-ban. Egy fiatal svájci prédikátor, Jakob Ammann, aki a mennonita mozgalomhoz (az anabaptista vezető, Menno Simons követőihez) tartozott, azzal vádolta meg idősebb kollégáit, hogy elmossák az erkölcsi határokat. A vita középpontjában a „kerülés” (Meidung) gyakorlata állt. Ammann a kánont megszegő közösségi tagok teljes társadalmi kirekesztését követelte, egészen a közös étkezések és a házastársi érintkezés betiltásáig. A mérsékeltebb mennoniták ezt túlzott kegyetlenségnek tartották.
A szakadás villámgyors volt. Ammann támogatóit „Amische”-nek (svájci-német dialektusban „Ammann emberei”) kezdték hívni, ami később az angol „Amish” szóra módosult. Az évtizedes európai üldöztetések után (az amisok minden anabaptistához hasonlóan elutasították a csecsemőkeresztséget, és megtagadták az államra tett esküt) a 18. században az Újvilágba emigráltak. Vonzotta őket William Penn híres „pennsylvaniai kísérlete” – egy terület, ahol teljes vallásszabadság uralkodott.
Az amis hitvallás sajátossága nem a Bibliában rejlik (azt ugyanis szó szerint értelmezik), hanem egy íratlan szabályrendszerben, amit Ordnungnak (németül „rend”) hívnak. Ez nem egy fizikai könyv vagy tekercs, hanem az adott közösség kollektív emlékezete és szóbeli egyezsége.
Donald Kraybill teológus a The Riddle of Amish Culture című alapművében az Ordnungot „az alázat és a büszkeség közötti bolyongás térképének” nevezi. A tanítás lényege a Gelassenheit – vagyis az önmegtagadás, az Isten akaratának való teljes behódolás és az egyéni önkifejezés elutasítása, amit egyértelműen a büszkeség (Hochmut) megnyilvánulásának tartanak.
A technikai fejlődést nem azért utasítják el, mert az amisok az áramot valami „ördögi” dolognak tartják. A kiválasztási kritérium ennél sokkal finomabb: vajon az újítás erősíti a közösségi kötelékeket, vagy inkább rombolja azokat? Az autó rossz, mert lehetővé teszi, hogy gyorsan messze utazz a családodtól és a templomtól. A telefon a kinti villanyoszlopon megengedett, de a házban már nem, mert a csengés megszakítja a családi, élő beszélgetést. Az elektromos hálózatra való csatlakozást elutasítják, mert az szoros kapcsolatot jelent a „külvilággal”; a gázpalack vagy a dízelkompresszor viszont engedélyezett, mivel ezek teljesen önellátóak.
De hogyan élnek ma? Itt rejlik a legnagyobb paradoxon. Az amisok zseniálisan pragmatikusak, és igenis átvesznek technológiákat, egyszerűen csak a döntéshozatali ciklusuk nem napokban, hanem évtizedekben mérhető.
Mark L. Lucas szociológus az Amish Entrepreneurship című kutatásában bebizonyította, hogy az amisok valójában az Egyesült Államok legsikeresebb vállalkozói közé tartoznak. Bár nem használnak internetet, asztalosműhelyeikben és farmjaikban csúcstechnológiás pneumatikus eszközöket működtetnek dízelgenerátorokról. A házaikban található kályhák összetett hőcserélő rendszerrel vannak felszerelve, a földeken pedig nem ősi ekék, hanem modern kultivátorok dolgoznak… csakhogy lóvontatással.
Otthon az amisok a „pennsylvaniai hollandot” (egy német dialektust) beszélik, az iskolában és az „angolokkal” (vagyis minden nem amissal) amerikai angolul társalognak, a Bibliát pedig archaikus Luther-németül olvassák. Ami az öltözködésüket illeti: nincsenek gombok! Kizárólag kapcsokat és biztosítótűket használnak. A gombokat a katonai egyenruhákkal és a militarizmussal azonosítják, ami éles ellentétben áll a mélyen gyökerező pacifizmusukkal.
Náluk a tinédzserkor nem egy laza szalagavatóval ér véget, hanem a Rumspringával. Ez egy olyan időszak, amikor a fiataloknak megengedik, hogy belekóstoljanak a „világi” életbe – beleértve az alkoholt és az okostelefonokat is –, mielőtt meghoznák a tudatos döntést a megkeresztelkedésről. A valóságshow-k által sugallt téves képpel ellentétben a fiatalok mintegy 85-90%-a végül visszatér a közösségbe (a Journal for the Scientific Study of Religion adatai alapján), és egy életre szóló fogadalmat tesz.
Széles körben elterjedt az a tévhit, hogy az amisok fanatikusok, akik elutasítják az orvostudományt. Ez nem igaz! Ők nem a modern orvoslást tagadó szekták követői. Az amisok aktívan igénybe veszik a modern orvostudomány vívmányait, beleértve a szervátültetéseket és a különböző protéziseket is. Náluk a problémát nem a kezelés, hanem a biztosítás jelenti. Egy közös biztosítási alap létrehozása ellentmondana a közösségen belüli kölcsönös segítségnyújtás bibliai elvének. Emiatt a sokszor több millió dolláros, bonyolult műtétek számláit az egész egyházi közösség közösen dobja össze, jótékonysági aukciók és patchwork (quilting) vásárok bevételeiből.
Különösen izgalmasak a körükben végzett genetikai és gerontológiai kutatások. Az úgynevezett „alapító hatás” (founder effect) miatt – mivel minden mai amis mindössze néhány száz telepes leszármazottja – ritka genetikai mutációk fordulnak elő náluk. Ugyanakkor pont ennek köszönhető a SERPINE1 gén mutációja is, amely a hordozóinak bizonyítottan hosszú életet és cukorbetegség elleni védelmet biztosít (a Northwestern University 2017-es kutatása szerint).
Az amisok tehát egyáltalán nem egy haldokló szekta, hanem az altermodernitás egy rendkívül gyorsan növekvő, gazdaságilag teljesen önellátó modellje. Nem utasítják el a fejlődést, mindössze feltesznek vele kapcsolatban egyetlen egy kritikus kérdést: „Vajon jobbá teszi ez a lelkedet és a közösségedet?”.
