Élénk színeik, mély kontrasztjuk és széles betekintési szögeik milliókat hódítottak meg. De ma a plazma már csak emlék. Miért tűnt el ez a technológia, és van-e esélye a visszatérésre? Járjunk utána!
A plazma története
A plazmatévék története 1964-ben kezdődött az Illinoisi Egyetem laboratóriumában. Donald Bitzer és Gene Slottow tudósok, valamint diákjuk, Robert Willson a PLATO projekten dolgoztak, és megpróbáltak egy olyan kijelzőt létrehozni az oktatási számítógépekhez, amely könnyebb lett volna a terjedelmes katódsugárcsöves (CRT) termináloknál. A találmányuk zseniálisnak bizonyult: egy panel, amely rengeteg apró cellából állt, ezeket xenon és neon gázkeverékével töltötték meg, és két üveglap közé szorították. Az elektromos töltés plazmává alakította a gázt, amitől a foszforréteg világítani kezdett, és így kialakult a kép. Így született meg az a technológia, amely évtizedekkel később megváltoztatta az otthonainkat.
Hosszú évekig a plazma laboratóriumi kuriózum maradt, de az 1980-as évekre felfigyeltek rá az elektronikai gyártók. 1992-ben a japán Fujitsu cég bemutatott egy 21 hüvelykes (collos) plazmakijelzőt, 1997-ben pedig piacra dobta az első sorozatgyártott, 42 hüvelykes (collos) képátlójú televíziót. Húszezer dolláros ára miatt inkább csak a gazdagok játékszere volt, de ez fordulópontot jelentett. Hamarosan a Philips, a Pioneer, a Panasonic, a Samsung, az LG és a NEC is beszállt a versenybe, és a plazma elkezdte meghódítani a világot. Ellentétben a katódsugárcsöves tévékkel, amelyek elfoglaltak egy fél szobát és olyan nehezek voltak, mint egy szekrény, a plazma vékony képernyőket kínált, amelyeket a falra lehetett akasztani, ezzel új korszakot nyitva.
A 2000-es évek elejére a plazma meghódította a nagyméretű képernyők piacát. Az LCD akkoriban még nem tudott versenyre kelni a képminőség terén a 40 hüvelyk (coll) feletti képátlóknál, így a plazma töltötte be ezt a piaci rést. 2005-ben az eladások elérték az évi hatmillió darabot, 2010-re pedig a piac elérte a csúcspontját – tizennyolcmillió-négyszázezer eladott televízióval, az Omdia elemzőcég számításai szerint. Az olyan modellek, mint a Panasonic Viera PA30 (az egyik első a termékcsaládban) és a Pioneer Kuro, olyan mércét állítottak fel, amelyhez mindenki más igazodni próbált.
Előnyök – Miért szerettük?
A plazma nem véletlenül hódította meg milliók szívét. A képminősége egészen hihetetlen volt abban az időben. Minden képpont önállóan világított, külön háttérvilágítás nélkül, mély fekete színt és akár tízezer az egyhez (10000:1) kontrasztarányt eredményezve. A színek annyira élénkek voltak, hogy a filmek és a sportközvetítések szinte valósághűnek tűntek.
A széles betekintési szögek miatt a plazma ideális volt nagyobb társaságok számára is. Ellentétben a korai LCD-kkel, ahol a kép fakóvá vált, ha oldalról nézted, a plazma bármilyen szögből nézve fényes és éles maradt. A magas képfrissítési frekvencia elmosódásmentes, folyamatos mozgásmegjelenítést biztosított. Az akciófilmek, a sportmérkőzések és a videojátékok szinte életre keltek a képernyőn.
A képernyő mérete volt a másik nagy előnye. A plazmatechnológia lehetővé tette 42-től 65 hüvelykig (coll) terjedő panelek gyártását, 2010-ben pedig a Panasonic a CES kiállításon bemutatott egy mindenkit lenyűgöző, 152 hüvelykes (collos), 4K felbontású prototípust. Ezeket a tévéket a falra lehetett szerelni, a nappalit igazi házimozivá alakítva. Abban a korszakban, amikor a CRT tévék még mindig egy fél szobát elfoglaltak, a plazma forradalmi újításnak számított – az átlagemberek számára is elérhetővé tette a nagy képernyőket.
A plazmatévék problémái
De a plazma még a fénykorában sem volt tökéletes. Az energiafogyasztása már a kezdetektől fogva problémát jelentett. Egy 50 hüvelykes (collos) készülék 250-400 wattot is fogyaszthatott, különösen, ha világos jelenetek voltak túlsúlyban a képernyőn. Összehasonlításképpen: az LCD tévék beérték 100-200 wattal. A Panasonic a későbbi modellekben, mint például a Viera VT60, csökkentette a fogyasztást, de a plazma sosem vált igazán energiatakarékossá, ami aggasztotta azokat, akik odafigyeltek a villanyszámlára.
A fényerő továbbra is gyenge pont maradt. A plazmaképernyők 80-150 nit fényerőt tudtak produkálni, emiatt világos szobákban a kép fakóbbnak tűnt a kívánatosnál. Az üzletekben, ahol a tévéket erős lámpafény mellett mutatták be, a plazma hátrányban volt az LCD-kkel szemben, amelyek könnyedén elérték a 400 nitet is. A vásárlók azonnal észrevették a különbséget, és ez befolyásolta a döntésüket, még akkor is, ha otthon, visszafogottabb fényviszonyok mellett a plazma képminősége teljes szépségében mutatkozott meg.
A képernyő beégése olyan problémává vált, amelyről mindenki beszélt. A statikus képelemek – mint a csatornák logói, a hírsávok vagy a videojátékok kezelőfelületei – nyomot hagyhattak a képernyőn, ha túl sokáig voltak láthatóak. A gamerek, akik órákat töltöttek a konzol előtt, gyakran panaszkodtak arra, hogy a képernyőjükön megjelentek ezek a beégések (elvesztették eredeti állapotukat).
A gyártás további nehézségeket okozott. A plazmapanelek nehezek voltak – egy 50 hüvelykes (collos) modell 30-40 kilogrammot nyomott az üvegszerkezet és a bonyolult elektronika miatt, míg egy hasonló méretű LCD belefért 20 kilóba. A nagy felbontású panelek gyártása drága volt, ráadásul a gyártás során sok volt a selejt, ami arra kényszerítette a vállalatokat, hogy megemeljék a jó minőségű panelek árát. Emellett a plazma jelentős hőt termelt, és a hűtőrendszer néha halk zúgást bocsátott ki, ami csendes környezetben zavaró lehetett.
Amikor a piac egyre nagyobb felbontást kezdett követelni, a plazma technológiai korlátokba ütközött. A pixelsűrűség növelése bonyolult feladatnak bizonyult. Miközben a Full HD felbontás általánossá vált, és már a 4K is feltűnt a láthatáron, a plazma technológia kezdett lemaradni. A Panasonicnak sikerült ugyan kiadnia egy 42 hüvelykes (collos), 1080p (Full HD) felbontású modellt, de az ára és a gyártási nehézségek miatt ez sem lett igazán sikeres.
A verseny
A 2000-es évek végére a plazma elkezdett teret veszíteni. Az LCD-tévék, amelyek sokáig alulmaradtak képminőségben, rohamosan fejlődtek és behozták a lemaradást. Az újfajta háttérvilágítási technológiák fényesebbé, könnyebbé és energiatakarékosabbá tették őket. Az LCD árak csökkentek, mivel a gyártásukat rengeteg vállalat támogatta, köztük kínai és tajvani cégek is. 2010-re az LCD eladások tekintetében megelőzte a plazmát, és átvette az uralmat a közepes és nagyméretű tévék piacán.
A plazma gyengeségeinek kiküszöbölése hatalmas kutatási befektetéseket igényelt volna, de erre kevés erőfeszítés történt. A piac két kulcsszereplője, a Samsung és az LG, inkább csak átmeneti megoldásként tekintett a plazmára, és főként az LCD technológiára összpontosított. A koreai óriások számára a plazma inkább csak egyfajta biztosíték volt arra az esetre, ha az LCD mégsem váltaná be a hozzá fűzött reményeket. Hatalmas pénzügyi forrásaik lehetővé tették, hogy milliárdokat fektessenek az LCD kutatásába, gyárak építésébe és a tömeggyártásba, ami jelentősen csökkentette a készülékek árát. A Panasonicnak és a Pioneernek nem voltak ilyen lehetőségei.
Ők a plazmapanelek tökéletesítésére koncentráltak, de a magas gyártási költségek és a szűkebb költségvetés miatt nem tudtak versenyképes árú tévéket piacra dobni, sem olyan gyorsan fejleszteni a technológiát, mint a koreai versenytársak. 2012-re a DisplaySearch adatai szerint a plazma piaci részesedése 5.5%-ra csökkent, míg az LCD körülbelül 85%-ot birtokolt.
Az OLED technológia megjelenése pedig végképp megpecsételte a plazma sorsát. Ez a technológia még mélyebb feketét, akár 4K felbontás támogatását és alacsonyabb energiafogyasztást kínált. Az LG első, 2013-ban megjelent OLED tévéi kiküszöbölték a plazma legfőbb hátrányait: nagyobb fényerőt biztosítottak és világosabb környezetben is jól használhatóak voltak.
Egy korszak vége
A plazma alkonya 2010-ben kezdődött, amikor az eladások csökkenni kezdtek. A gyártók veszteségeket szenvedtek el: a magas gyártási költségek a csökkenő kereslet miatt már nem térültek meg. Az első vészjelzés a Pioneer kivonulása volt a piacról 2010-ben. A vállalat eladta néhány technológiáját a Panasonicnak, abban bízva, hogy ők majd továbbviszik az örökséget, de ez sem mentette meg a plazmát. A Kuro tévék, amelyeket sokan a képminőség csúcsának tartottak, egyszerűen eltűntek a piacról.
Az NPD Group adatai szerint 2013-ban a plazma már a globális tévépiac kevesebb mint 2%-át tette ki. Ugyanebben az évben a Panasonic, a plazma technológia legnagyobb támogatója, bejelentette, hogy 2014 márciusáig leállítja a gyártást. A vállalat ezt azzal indokolta, hogy képtelenek versenyezni az LCD-ipar méreteivel és hatékonyságával. Ahogy a cég képviselői fogalmaztak, a piac egyre olcsóbb és sokoldalúbb megoldásokat igényelt, a plazma pedig nem tudott megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Az LG és a Samsung követte a példát, és 2014 végére szintén beszüntette a plazma termékvonalait.
Az utolsó modellek, mint a 3D-t is támogató Panasonic Viera VT60 és a Samsung F8500, ugyan remek kritikákat kaptak a képminőségükért, de már ezek sem tudták megfordítani a trendet. A gyártósorok bezártak, és 2015-re a plazma technológia végleg eltűnt a boltok polcairól.
Miért nem fogják újraéleszteni a plazmát?
A plazma visszatérése 2025-ben szinte elképzelhetetlen. A gyártósorokat leszerelték, és az újraindításuk dollármilliárdokba kerülne. Ráadásul ennek nem is lenne sok értelme: a modern technológiák, mint az OLED és a QLED, messze lekörözték a plazmát. Ezek akár 8K felbontást, több ezer nites fényerőt és alacsony energiafogyasztást kínálnak, a QLED ráadásul a beégés veszélyétől sem tart.
A plazma azonban örökséget hagyott maga után. Az alapelvei – az önállóan világító képpontok, a mély fekete szín, a magas kontraszt – inspirálták az OLED technológia kifejlesztőit. A plazma bizonyította be először, hogy a nagyméretű képernyők is lehetnek gyönyörűek és kiváló minőségűek. Ez az örökség tovább él a mai modern televíziókban, amelyek folytatják a törekvést a tökéletes képminőség felé.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
