- a burkolat felújítása (az aszfaltot az USA-ban egyszerűen lefestik);
- ezek lakatlan autópályák, ahol évente kb. másfél biciklis halad át.
Először egy klasszikus vicc a témában:
Egy amerikai, egy német és egy magyar azon vitatkoznak, kinek jobbak az útjai.
Az amerikai fontoskodva:
– Felteszek egy pohár whiskyt a motorháztetőre, 80 km/h sebességgel megyek, és egy csepp sem ömlik ki.
A német:
– Haha, én egy korsó sört teszek a motorháztetőre, 120 km/h-val megyek, és még a hab sem fújódik le.
A magyar:
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egy téglát teszek a gázpedálra, én meg hátul ülök a feleségemmel és csókolózom.
– MIIIIII? Hát nem repül le az autó az útról?
– Ugyan, hogy menne ki a nyomból!
Őszintén szólva, minden autós, aki valaha is járt a szülővárosomban, általában hiányérzettel és sárga irigységgel távozik ebből a városból. Annyira klassz útjaink vannak!
Úgy tűnhetne, hogy élvezzük és örülünk, de ez a szokás, hogy jó aszfaltunk van, és nem kell állandóan az utat figyelnünk, rossz tréfát űz velünk, amikor más városokba utazunk.
Olyan érzés ez néha, mintha az aszfaltot valami aszfaltra specializálódott hódok rágcsálták volna le, vagy 1945 óta nem újították volna fel.
Mindezért az emberek gyakran az amerikai filmek láttán ujjal mutogatnak és sóhajtozva mondják:
– Bezzeg ott az aszfalt 50 éve fekszik, és semmi baja, Magyarországon meg 3 év múlva mindenhol lyukak vannak.
Tényleg igaz ez?
Igaz! Sőt, többet is mondok: van ott olyan aszfalt, ami már 90 éves, és tényleg SEMMI baja! Miért?
Hát ezért!
Az Egyesült Államok autóút-rendszere az 1930-as években, a nagy gazdasági világválság idején jött létre. Ez a nagyon gazdag ország egy szempillantás alatt a tönk szélére került. Az emberek, akik korábban munkával, autóval, házzal, részvénybefektetésekkel rendelkeztek, mindent elvesztettek. Az üzleti helyzet sem volt jobb: az emberek felhagytak minden nem élelmiszer jellegű dolog vásárlásával, a cégek egy szempillantás alatt csődbe mentek.
A helyzetet Franklin Roosevelt „New Deal” nevű programja mentette meg, amely 200 pontból állt. Azonban az egyik első pont az autóutak építése volt.
Roosevelt egyszerűen négyzetekre osztotta az ország területét, és az általa húzott vonalak gyorsforgalmi utak hálózatává váltak. Az utak építése fellendítette az autógyárak, cementgyárak, aszfalt- és kőbányavállalatok, valamint a kohászati ipar tevékenységét.
De ami a legfontosabb, az utak építése rengeteg embernek adott munkát: filléreket fizettek nekik, de ez legalább elég volt élelemre és lakbérre. Ez már önmagában is boldogság volt!
Minden gyorsforgalmi utat egyetlen egységes terv szerint építettek: eltávolították a talajt, helyére 60-180 cm vastagságban sziklából, zúzott kőből, homokból álló réteget töltöttek, majd vasbeton réteget öntöttek rá, amire aszfaltot fektettek (vagy nem).
A munka nagy része minimális automatizálással zajlott, ami azt jelentette, hogy fogtak egy csomó éhes embert, talicskát, lapátot, és reggeltől estig énekelve dolgoztak.
A munka minden szakaszát nem önkormányzati tisztviselő, nem üzletember vagy bárki más, hanem szakember és szövetségi ügyész ellenőrizte. Ez egy pokoli páros volt, akik egy 1 milliméteres eltérés miatt is elkaszálhatták az utat. Bármilyen csalási kísérletet olyan büntetéssel sújtottak, ami önmagában elrettentő volt a visszaélésekkel szemben.
Amint az ellenőrök megjelentek a helyszínen, a tisztességtelen vállalkozók, beszállítók és munkaszervezők megőszültek és szívinfarktust kaptak.
A szövetségi program 12 éves fennállása alatt az Egyesült Államok teljes területe, ahol kellett és ahol nem, úthálózattal lett lefedve.
És hamarosan 100 éves lesz.
Már csak 6-7 évet kell várni.
Ettől függetlenül, azok az emberek, akik hajlamosak azt hinni, hogy az Egyesült Államokban csak és kizárólag tökéletes minőségű útfelületek vannak, érdemes észben tartani néhány dolgot.
Először is, hogy ezek a látványos autópálya fotók a következők után készültek:
Ahol legalább minimális forgalom van, ott az autópálya körülbelül így fog kinézni:
Ha viszont a forgalom nagyon nagy, és a természeti viszonyok sem kedvezőek, vagyis lehet hóesés, fagy, latyak, akkor az utak náluk is így néznek kb. ki:
És ez nem Budapest, nem egy vidéki város és még csak nem is magyar falu, hanem New York! Az USA leggazdagabb városa. A New York-i agglomerációtól 100-200 kilométerre fekvő kisvárosokban, amelyeknek nincs nagy önkormányzati költségvetésük, az aszfalt ilyen is lehet:
Végső soron tehát elmondhatjuk, hogy legyünk akár Amerikában, akár Győrben – ahol nagy a forgalom és új az aszfalt, az gyorsan leromlik és tönkremegy. Néhány év múlva le kell szedni és újra kell aszfaltozni. Ha viszont az autópálya valahol… hát tudod, hol található, és a régi technológiával épült, vasbeton alapra, akkor jó eséllyel semmi baja sem lesz.
Elmondhatjuk tehát, hogy az USA-ban is van probléma bőven a rossz minőségű aszfalttal. Ott is rakhatnak burkolatot hóban és esőben, ott is spórolhatnak, lophatnak, stb.
A közművekkel kapcsolatos problémák mindenhol ugyanazok. Nem véletlenül mondta Obama, hogy Amerika legnagyobb problémája a hirtelen elöregedett infrastruktúra, amire a katonai kiadások miatt nincs elég pénz.
És mi a helyzet Magyarországon? Hát kb. ugyanez. Ahol lelkiismeretesen rakják az aszfaltot, az 10-15 év múlva is állni fog, ahol meg senkit nem érdekel igazán a munka minősége, ott már a következő évben elmoshatja az eső és szétrepesztheti az első fagy.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
