Hollywood elkényeztetett minket. A köztudatban mélyen gyökeret vert a kép: elég egy repedés az űrruhán vagy egy zsilip kinyílása, és a szerencsétlen flótás darabokra szakad, a vére felforr, a szemei pedig kiugranak a helyükről. A rendezők imádják ezeket a véres, mozikba illő pillanatokat.
A valóság látványra unalmasabb, de a saját bőrödön megtapasztalva százszor rémisztőbb. Ha szkafander nélkül találod magad a nyílt világűrben, nem fogsz felrobbanni, mint egy túlérett görögdinnye. Valami sokkal csendesebb és visszafordíthatatlanabb dolog vár rád.
Az igazság az, hogy az emberi test meglepően szívós. A vákuum nem sav és nem is robbanószer. A vákuum puszta üresség. És pont ez az üresség fog lassan, lépésről lépésre végezni veled, megadva a lehetőséget, hogy egészen a legvégéig felfogd, mi történik veled.
Az első 10 másodperc: A felismerés gyötrelme
Az űrben nincs levegő, a légzési reflexed viszont megmarad. Amint a körülötted lévő nyomás nullára csökken, azonnali nyomáskülönbség lép fel. A tüdődből a levegő elemi erővel fog kitörni a szádon és az orrodon keresztül. Ez szó szerint nem „tüdőrobbanás” (kivéve, ha elköveted azt a hatalmas hibát, hogy visszatartod a lélegzeted – ekkor a tüdőd tényleg darabokra szakad, és ez egy gyors halálhoz vezet).
Ha kifújtad a levegőt (vagy az magától távozott), még versenyben vagy. De nem sokáig.
És itt jön a legérdekesebb rész. Nulla nyomáson a víz sokkal alacsonyabb hőmérsékleten kezd el halmazállapotot váltani. Közvetlenül a szádban, a nyelveden és a nyáladban heves forrás indul meg. De ne ijedj meg: a „forrás” szó itt némileg megtévesztő. A véred nem fog felforrni, mert az egy zárt érrendszerben kering, a rugalmas érfalak nyomása alatt.
A nyálkahártyádon lévő nedvesség viszont igen. Érezni fogod, ahogy a nyelveden és a szemedben buborékok képződnek. Nagyjából olyan érzés lesz, mintha egy üveg szénsavas üdítőt bontanál fel egyenesen a szádban.
15–30 másodperc: Felpuffadás és vakság
A tested elkezd megdagadni. Ez nem egy robbanás, hanem az úgynevezett ebullizmus jelensége (gázbuborékok képződése a testfolyadékokban az alacsony nyomás miatt). A véredben és a szöveteidben oldott nitrogén apró buborékokká kezd összeállni, pont úgy, mint egy búvárnál, aki túl gyorsan emelkedik a felszínre a mélyből.
Az emberi bőr rendkívül rugalmas, ezért meg fog nyúlni. Nagyjából a másfél-kétszeresedre fogsz puffadni, és úgy fogsz kinézni, mint azok a komikus, felfújható figurák, amik az autómosók előtt hadonásznak.
A látásod szinte azonnal elmegy. A könnyeid és a szemgolyódat borító folyadék felforr. A szemeid ugyan a helyükön maradnak, de semmit sem fogsz látni velük, mert a szaruhártyádat jégkéreg fogja bevonni (a gyors párolgás miatt a hőmérséklet hirtelen lecsökken). Sötétség borul rád.
30–60 másodperc: Hőmérsékleti K.O.
Az azonnali megfagyásról szóló mítoszokkal ellentétben nem fogsz egyből jégkockává válni. A vákuum ugyanis tökéletes hőszigetelő. A testhőd nem konvekció útján távozik az űrbe (mint ahogy egy forró teáskanna hűl ki a fagyban), hanem kizárólag hősugárzás révén. Ez pedig egy lassú folyamat.
A kritikus pont: Az oxigénhiány
A legborzasztóbb dolog nagyjából 45–60 másodperc elteltével következik be. A véred, ahogy áthalad a tüdődön, már nem fog friss oxigénhez jutni. Az agyad azonban egy ideig még életben marad annak az oxigénnek köszönhetően, ami a véráramodban maradt. Körülbelül 10–15 másodpercnyi tiszta tudatállapot adatik még meg neked, majd az agykérged egyszerűen lekapcsol.
Nem a hideg, nem a szétrobbanó testrészek és nem is a felforró folyadékok fognak megölni, hanem egy teljesen banális dolog: a fulladás.
A tested viszonylag egyben marad, bár felpuffad, a szemeiden és az ajkaidon pedig fagyott réteg képződik. A halálod közvetlen oka azonban a hipoxia, azaz az agy oxigénhiánya lesz. A szíved egy darabig még verni fog, pumpálva a vért, amire akkor már az égvilágon semmi szükség.
A világűr tehát nem fog felrobbantani. Ehelyett szépen, lassan kiszívja belőled az életet, időt hagyva arra, hogy a süket csendben teljes mértékben felfogd: elfogyott a levegő, és soha többé nem is lesz.
