Hadd találjam ki. Nagyjából 2-3 évente cserélsz telefont, 7-10 évente autót, a fülhallgatódat a telefonhoz hasonló sűrűséggel, az okosórádat pedig talán egy picit ritkábban. Vasalók, multifunkciós főzőedények, hűtők, mosógépek – ezeket mind időről időre lecserélik az emberek. Valahogy mégis furcsa az egész: nálam otthon egy jó minőségű német hűtő és egy mosógép áll, amik talán nem sokkal fiatalabbak nálam, mégis a mai napig tökéletesen működnek.
Miért nem romlottak el régen a gépek, most meg miért igen? Ezzel próbálják a gyártók feljebb tornászni az eladásokat? És egyáltalán, mi fán terem az a tervezett elavulás? Mindenhol jelen van? Járjunk a végére!
A dolgok elöregszenek. Bármilyen szomorú is.
Idővel minden eszköz – legyen az telefon, számítógép vagy húsdaráló – elhasználódik. Minél egyszerűbb a szerkezet, annál könnyebb a javítás, vagy annál lassabb a kopás, de így vagy úgy, egyszer még egy balta vagy egy kalapács is elkopik annyira, hogy lehetetlenné válik a használata.
Erről nem a gyártók tehetnek, hanem a fizika. A gumialkatrészek kiszáradnak, az illesztések kilazulnak, a fém korrodálódik, ráadásul használat közben te magad is leejtheted például a telefonodat. Mindezt nevezhetjük a technika elöregedésének – egyelőre a nem tervezett fajtából.
Ide sorolhatjuk azokat a forgatókönyveket is, amikor az eszköz már egyszerűen nem tudja kielégíteni az igényeidet. Például a régi laptop már túl gyenge, a régi telefonon állandóan elfogy a tárhely, és így tovább. Ez összességében szintén logikus: a technológia halad előre, vele együtt fejlődnek az eszközök is – ez érthető.
De mi is az a tervezett elavulás?
Röviden: amikor maga a gyártó „segít” a kütyüdnek elavulni. Például, amikor egy 2025-ös telefonba mindössze 32 gigabájt tárhelyet tesznek, vagy 8 gigabájt alaplapra forrasztott RAM-ot egy laptopba. Ezek egy rövid ideig biztosan elegendőek lesznek számodra, de aztán újra rohanhatsz a boltba egy új készülékért.
Vannak azonban más módszerek is. Például, ha megszüntetik az eszközöd szoftveres frissítését, hogy akarva-akaratlanul is venned kelljen egy újat. Ezt leginkább a telefongyártók csinálják. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt az időtartamot mostanra jelentősen megnövelték, a legtöbben már 5-7 évig is támogatják a készülékeiket.
Egy másik út, ha egyszerűen úgy csinálják meg a gépedet, hogy elromoljon. Ez nem nehéz, elég egy olyan áramköri lapot tervezni, aminek például nincs elegendő „elektromos teherbírása”. És bumm, a gamer laptopod egy intenzív játékmenet közben (nagyjából 2-3 évvel a vásárlás után) hirtelen kikapcsol a videomemória rövidzárlata miatt, csak azért, mert a gyártó úgy gondolta, hogy a mikrochipek 105 fokosra melegedése teljesen normális.
Szóval a tervezett elavulás mégis létezik?
Egyrészt igen, fentebb leírtam, miket tekinthetünk annak. Másrészt viszont, nem veszel észre egy összefüggést? Kevés memória, a lehető legolcsóbb alaplap – ezek mind egy belépőkategóriás eszköz jellemzői. Vagyis egy olyan gépé, ahol a gyártó kénytelen spórolni mindenen, ami csak a keze ügyébe kerül, függetlenül attól, hogy mennyire kritikus az adott alkatrész.
Ez persze egy eléggé leegyszerűsített magyarázat, hiszen a műszaki cikkek megbízhatósága rengeteg tényezőtől függ: a szerkezeti egyszerűségtől, a minőségi vagy gyenge minőségű anyagok és alkatrészek használatától, az összeszerelés minőségétől, a kialakítástól (terveztek-e bele biztonsági tartalékot vagy sem), és így tovább.
A lényeg az, hogy a termékkel kapcsolatos minden egyes lépés – a nyersanyag beszerzésétől kezdve a csomagolásig – pénzbe kerül, méghozzá nem is kevésbe, ha nagy volumenről van szó. Ezért a termékeket általában nem „mindenkinek” szánják, hanem a piac egy adott szegmensének: alsó-, közép- vagy felsőkategóriának, és ennek megfelelően a termékek országonként is eltérhetnek.
A gyártók igyekeznek a terméket a lehető legolcsóbbá tenni, ezért kezdenek el spórolni a kritikus pontokon. Például nem 6 fázisú tápellátást tesznek a processzorhoz, hanem csak 4-et. Ez olcsóbb, de egyáltalán nincs jó hatással a megbízhatóságra.
Ugyanez a történet: olcsó, kis teljesítményű kompresszort tenni a hűtőbe, kínai acélból készült kést a húsdarálóba, vízállóság nélküli telefont gyártani, satöbbi. Nevezheted ezt „tervezett elavulásnak”, de én jobban szeretem a „spórolás” kifejezést.
„De hát ez egy új, friss jelenség!”
– mondhatnák sokan, és ez valóban így van. Emlékezz csak vissza, amikor megjelentek a mobiltelefonok: hányan engedhették meg maguknak? És amikor a laptopok vagy a számítógépek betörtek a piacra? Mosógépek, autók (bár ez vitatható), vagy egyáltalán bármilyen műszaki cikk?
Általában az „úttörők” drágák, és csak később formálják át a piac többi részét; következésképpen a kialakításukat a többi gyártó árgus szemekkel figyeli, és megállapítják: „Aha, ezt viszont meg lehet csinálni olcsóbban is”. Így jelennek meg a Bosch gépek helyett (csak a példa kedvéért) a „Xyuang” márkák, amelyek ötször-hatszor olcsóbbak ugyanazokkal a specifikációkkal. Vajon miből adódik ez az árkülönbség?
Vagy itt egy példa a telefonokra. Ott van nekünk az iPhone – egy kifejezetten megbízható telefon, amihez minden gyártó mérni akarja magát. Megnézik, és azt mondják: „Aha, a házat nem fémből, hanem műanyagból is megcsinálhatjuk, tehetünk bele egy egyszerűbb alaplapot, olcsóbb hardvert és kijelzőt – és íme, máris nem 1000, hanem csak 500 dollárba kerül a telefon”.
Nem mondanám, hogy a „tervezett elavulás” a gyártók valami gonosz mesterkedése lenne. Sokkal inkább az a vágy hajtja őket, hogy egy adott terméket olcsóbbá tegyenek a konkurenciánál. Nem véletlenül tartja a mondás: „nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy olcsó dolgokat vegyünk”.
Hogyan vegyél olyan gépet, ami sokáig fog szolgálni?
Először is, ne vegyél olcsó műszaki cikkeket. Ahogy már említettem, az árverseny miatt minden áldozatul esik – még a kritikus alkatrészek is. Ezért, ha ilyen gépet veszel, akkor vagy számolj azzal, hogy csak átmeneti megoldás lesz, vagy egyszerűen ne tedd ki maximális terhelésnek.
Bármit is választasz, az elején egy kicsit bele kell ásnod magad a témába. Olvass teszteket, nézd meg, hogyan épül fel belülről az adott telefon vagy laptop (vagy bármi más), mit gondolnak erről a szakértők, és így tovább. Bár a tesztekben a negatívumokat általában burkoltan tálalják, például így: „Kérdéseket vet fel bennünk, hogy a gyártó négy helyett csupán két DrMOS-t chipet használt.”
Másodszor, a márkanév nem csupán extra felárat, hanem hírnevet is jelent. Sokszor hallom, hogy „minek fizessek többet egy ASUS-ért, veszek inkább valami névtelen csodát”. És igen, a márkás laptopok (vagy bármilyen más gépek) valóban drágábbak lesznek, de tényleg azt hiszed, hogy a noname márkák haszonkulcsa sokkal kisebb? Ők inkább a spórolásra és az alacsony árra építenek.
Vagyis a logika a következő. Ha azt szeretnéd, hogy egy gép sokáig, hűségesen szolgáljon, ne romoljon el és a többi – akkor minimum a középkategóriából kell választanod, és lehetőleg olyat, amiben van némi tartalék mind a terhelhetőség, mind a specifikációk terén.
Erre most biztosan azt mondod, hogy „de hát ez drága”. Így is van, és erre rögtön hozok is két saját példát. Van egy Bosch csavarbehajtóm, amit talán úgy 6 éve kaptam ajándékba. Akkoriban elég drága volt, de a mai napig úgy működik, mintha új lenne. Ez idő alatt a műhelyben már 5-6 olyan olcsó kínai csavarbehajtó ment tönkre, amik úgy néztek ki, mint ez a Bosch, csak épp negyedannyiba kerültek. Egyszerűen nem bírták a kiképzést.
A második példa a laptopok. Volt egy ASUS TUF FX506IU gépem, amit egy komolyabb összegért vettem. A vásárlás után két évvel eladtam, majd egy évre rá megtaláltam egy apróhirdetési oldalon, de már hibásként árulták. Pontosan a videomemória tápellátásáért felelős DrMOS-ok szálltak el benne, amiket abban az olcsóbb szériában nem tartottak fontosnak normálisan hűteni.
Most egy szintén 2021-es gyártmányú Zephyrus GA503QM-et használok, csak ez annak idején nem kicsit, hanem több mint kétszer annyiba került. Belül olyan, mintha új lenne: az alkatrészek és a VRM hűtése sokkal jobban át van gondolva, és nem kettő, hanem három DrMOS van benne. Lényegében ez az oka annak, hogy 4 év után is makulátlan belülről, bár kívülről azért látszik rajta, hogy rendesen nyüstölték játékokkal.
Akkor kinek való az olcsó technika?
Ez már egy teljesen egyéni kérdés. Én például vagy olyankor veszek ilyesmit, ha tesztelni akarok egy számomra potenciálisan hasznos technológiát, vagy csak egyszerűen ki akarom próbálni, hogy egyáltalán mi fán terem az adott kütyü.
Annak idején például vettem egy videóstabilizátort. Egy egészen olcsót választottam – töredékébe került a normális modelleknek. Használtam egy darabig, aztán rájöttem, hogy valójában egyáltalán nincs szükségem stabilizátorra, mert vagy állványról videózom, vagy a telefonommal, amiben amúgy is van egy elfogadható képstabilizálás. Így egy vagyon elköltése helyett csak egy pici összeget buktam azon, hogy rájöjjek: erre az eszköztípusra nekem nincs szükségem.
A második példa az iPhone. Valamikor a kilencedik osztály környékén megrögzött androidos voltam (tudod, az a fajta, aki agresszívan védi az igazát). Aztán kaptam ajándékba egy iPhone 6S-t, ami akkor már 5 éves volt. Megtetszett a rendszer, és később már a saját pénzemből vettem egy 11-est. Persze, rögtön vehettem volna egy XR-t vagy XS-t is, de ha azok nem jöttek volna be, az elég fájdalmas tanulópénz lett volna.
Ezért ismét hangot adok egy népszerűtlen véleménynek: az olcsó műszaki cikkeket vagy egyszeri feladatokra használd, vagy olyan technológia kipróbálására, amire esetleg a jövőben tényleg szükséged lehet. Valahogy így.
És nektek milyen a viszonyotok a technológiával? Olcsót vagy drágát szoktatok venni?
