Egyikük felemelte az angol nő ruháját, de amikor meglátta a halcsontos fűzőjét, „elborzadva hátrált meg – mesélte az arisztokrata hölgy –, és azt mondta a barátnőjének, hogy Angliában a férjek sokkal rosszabbak, mint Keleten, mert a feleségeiket testük alakjához illeszkedő kis dobozokba zárják.”
Lady Mary Wortley Montagu 1689-ben született. Angol arisztokrata, írónő és korának egyik legkülönlegesebb asszonya volt. Nemcsak az Oszmán Birodalomban töltött életről szóló élénk leveleiről és jegyzeteiről ismert, hanem arról is, hogy kulcsszerepet játszott a fekete himlő elleni oltás egy korai formájának elterjesztésében.
Lady Mary gazdag arisztokrata családban született, és kiváló otthoni nevelést kapott, ami ritkaságnak számított a korabeli nők körében. Irodalmi tehetsége korán megmutatkozott. Szerelmi története sem kevésbé drámai. Beleszeretett Edward Montagu-ba, Montagu 1. grófjának unokájába, de Mary apjának ez nem volt elég.
— Nem illenek össze! — kiáltott fel Mary apja, Evelyn Pierrepont, Kingston-upon-Hull 1. hercege.
Evelyn Pierrepont máshoz akarta adni a lányát, de 1712-ben Edward és Mary megszöktek, és titokban összeházasodtak. 1716-ban a férjét, Edward Montagu-t nevezték ki brit nagykövetnek Konstantinápolyba, ő pedig vele tartott az Oszmán Birodalomba.
Az utazás során írt és csak halála után kiadott leveleiben Lady Mary részletesen leírta a Kelet életét: a szokásokat, a palotákat, a ruházatot és persze a híres hammamokat, vagyis török fürdőket. A keleti kultúrára vetett pillantása sokkal kevésbé volt előítéletes, mint a legtöbb korabeli európaié. Csodálta a pompát, a tisztaságot és a szabadságot, amellyel véleménye szerint a török nők rendelkeztek a háremeikben.
Egyszer a XVIII. században Lady Mary Wortley Montagu inkognitóban ellátogatott egy női fürdőbe Szófiában. Az angol konstantinápolyi nagykövet fiatal felesége kétségtelenül szokatlanul festett az ott összegyűlt közel kétszáz nő között. Szorosan testhezálló lovaglóruhát viselt, amelyben érkezett, míg a török nők – ahogy Lady Mary maga írta – „természetes állapotukban voltak, vagyis, hogy őszinte legyek, úgy, ahogy az Úr teremtette őket.”
Amikor a nők unszolni kezdték, hogy ő is vetkőzzön le és fürödjön meg, nem tudott nemet mondani. Egyikük felemelte az angol nő ruháját, de amikor meglátta a halcsontos fűzőjét, „elborzadva hátrált meg – mesélte az arisztokrata hölgy –, és azt mondta a barátnőjének, hogy Angliában a férjek sokkal rosszabbak, mint Keleten, mert a feleségeiket testük alakjához illeszkedő kis dobozokba zárják.”
A nők mind egyhangúlag egyetértettek abban, hogy ez a világ egyik legbarbárabb szokása, és együttérzésüket fejezték ki a szegény európai nők iránt, akik ilyen szolgasorsra jutottak.
Bár Lady Maryt szórakoztatta a török nők együttérzése, őszintén lenyűgözte a vendégszeretetük, udvariasságuk és szépségük. A fürdőbeli benyomásait – a márványpadokat, a párnákat, a szőnyegeket, a bőrük ragyogását és az összegyűlt nők testének látványát – olyan élénken és részletesen írta le leveleiben, hogy a francia festő, Ingres, több részletet is átírt a jegyzetfüzetébe, és ezek később A török fürdő című festményének megalkotására ihlették. (Ezt ide nem tudom beilleszteni, túl sok női test van rajta; illusztrációként egy másik képet választottam. De ide kattintva megtekintheted a Wikipédián.)
Maga Lady Mary is művészi szemmel nézte ezt a helyet, és sajnálta, hogy nem lehetett titokban bejuttatni oda a divatos londoni portréfestőt, Charles Jervast:
„Elképzelem, mennyire gazdagította volna a művészetét: ennyi gyönyörű, meztelen nő látványa különféle pózokban – némelyek beszélgetésbe mélyednek, mások dolgoznak, megint mások kávét vagy sörbetet isznak, sokan hanyagul elnyúlnak a párnákon, miközben szolgálóik, többnyire csinos, tizennyolc éves lányok, a legkülönfélébb módokon fonják be a hajukat. Egyszóval, ez egyfajta női kávéház, ahol az ember minden fontos hírt hallhat, ahol a pletykák és szóbeszédek születnek. A nők általában hetente egyszer keresik fel, és négy-öt órát töltenek ott.”
Csakhogy az angol hölgyet lenyűgöző török szokások erősen különböztek az angoloktól, maga Lady Mary pedig, aki a török nők sima, fehér bőrét a tisztaságuknak tulajdonította, középkorára maga is elhanyagolttá vált. Egy anekdota szerint, amikor valaki az operában megjegyezte: „Milyen piszkos a keze, milady!”, ő könnyedén így felelt: „Látnia kellene a lábamat is.” 1740-ben Horace Walpole arra panaszkodott, hogy zsíros, piszkos főkötője nem takarja el kellően a zsíros haját. Két évtizeddel később megjegyezte, hogy a hölgy ugyanolyan elhanyagolt maradt, mint azelőtt.
De Lady Mary legfőbb öröksége az orvostudományhoz kapcsolódik. A XVIII. században a fekete himlő Európa egyik legrettegettebb betegsége volt. Több ezer embert ölt meg, a túlélőket pedig torz külsejűvé tette. Törökországban viszont Lady Mary észrevette, hogy az oszmán orvosok egyfajta „oltást” (variolációt) alkalmaztak. Kis mennyiségű anyagot vettek egy beteg személy himlőhelyeiből (gennyes hólyagjaiból), és azt egészséges emberek bőrébe juttatták, ezzel segítve az immunitás kialakulását. Ennek eredményeként azok enyhe lefolyású betegségen estek át, és ellenállóvá váltak a himlővel szemben.
Lady Mary elhozta ezt a gyakorlatot Angliába, és rávette az orvosokat, hogy próbálják ki elítélteken és árvákon. Később a példáját követte a királyi család és a nemesség is. Ez rengeteg életet mentett meg, és előkészítette a talajt a modern védőoltások megjelenéséhez.
Lady Mary hosszú és eseménydús életet élt. Férje halála után beutazta Európát, utolsó éveit pedig Itáliában töltötte. Sajnos idővel az angliai hírnevén csorba esett a pletykák és intrikák miatt, de az orvostudományhoz és az irodalomhoz való hozzájárulása bevonult a történelembe.
Leveleit ma a XVIII. századi Oszmán Birodalom életének egyik legszemléletesebb korrajzának tartják, az oltás elterjesztéséért végzett munkája pedig az európai orvostudomány menetét megváltoztató első nők egyikévé tette.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
