Ki volt Pandóra? És mi volt az a tiltott szelence, amit kinyitott

Sokan ismerik a „kinyitotta Pandóra szelencéjét” szólást, ami az ókori görög mitológiából ered, és amit átvitt értelemben „visszafordíthatatlan következményekkel járó cselekedetre” használunk.

Az első emberek, akiket – ahogy az ókori görögök hitték – Prométheusz meg formált rózsaszín agyagból, kétkezi munkából éltek a földön, áldozati füsttel osztoztak az istenekkel, és amikor elérkezett az idejük, békésen és nyugodtan lehelték ki a lelküket.

„Túl boldog sors ez!” – gondolták az istenek. És gondoskodtak róla, hogy az embereknek rosszabbul menjen, és hogy ez a „rosszabbul” a saját hibájukból fakadjon. Zeusz azt mondta:

„Az embereknek a tűzért bajjal fizetek, de olyannal, hogy maguk is örüljenek a bajnak, és szeressék a saját vesztüket.”

A büntetés váratlan volt: az istenek megadták az embereknek az első nőt, Pandórát.

A görögök nem vették észre, hogy eddig, amikor azt mondták, hogy „emberek”, akkor valójában „férfiakat” értettek alatta. Pedig így volt.

Ahogy Prométheusz agyagból formálta a férfiakat, úgy Zeusz megparancsolta a tüzes Héphaisztosznak, hogy formáljon agyagból egy nőt, szépet, mint az istennők. Az arany Aphrodité belelehelte a szenvedélyt keltő bájt. Athéné ügyes kezeket adott neki, hogy szöveteket szőjön és ételt készítsen.

A Khariszok nyakláncokkal, karkötőkkel és illatos virágokkal díszítették fel. És akkor odalépett hozzá Hermész, és a szívébe ültette az apró, alantas lelket, a hazug és ravasz természetet, a hízelgő és hűtlen szavakat. Így teremtették meg a nőt: „a végzetes szépséget, amely halálba csábítja a halandókat”. Ennek a nőnek a Pandóra nevet adták, ami azt jelenti, hogy „mindennel megajándékozott”.

Prométheusznak volt egy testvére, Epimétheusz. És amíg a „Prométheusz” azt jelenti, hogy „előre gondolkodó”, akkor az „Epimétheusz” – „hátrafelé gondolkodó”, „utólag okos”. Ennek az Epimétheusznak ajánlották fel az istenek feleségül Pandórát. A bölcs Prométheusz azt a tanácsot adta testvérének: „Egyetlen ajándékot se fogadj el az istenektől!” De amikor meglátta Pandóra csodálatos szépségét, Epimétheusz elfelejtett minden intelmet. Ez volt a világ első esküvője: összegyűltek rá az istenek és az emberek is.

Az istenek egy nehéz fedéllel lezárt ládikát ajándékoztak a menyasszonynak. A benne lévő ajándékok az egész emberiségnek szóltak, és szokatlanok voltak: szárnyuk volt, átlátszóak, láthatatlanok, hallhatatlanok voltak. Ezek voltak az örömök és a vigasztalások, és ezek voltak a gondok és a betegségek: mindegyik észrevétlenül és váratlanul érkezik az emberekhez.

Az istenek igazságosak voltak, és mindent egyenlően tettek bele: amennyi öröm volt benne, ugyanannyi bánat. De előre tudták, hogy mi lesz ebből. Pandórának azt mondták: egy ideig ne nyissa ki a ládikát. Természetesen kinyitotta.

Minden öröm és gond azonnal kirepült a ládikából, majd láthatatlanul keringeni kezdett a levegőben. Aztán a könnyű örömök erős szárnyakon a mennyekbe, az istenek lakhelyére szálltak fel, a nehéz gondok és betegségek pedig a földön maradtak, és azóta sem szűnnek meg az emberek között cikázni, és gyötörni a testüket és lelküket.

Pandóra megijedt, és sietve becsapta a fedelet, de már késő volt. Csak egyetlen szárnyas lény nem tudott kirepülni a ládikából: a Remény. Ő mindig az emberekkel van, és egyedül ő ad erőt nekik, hogy ne essenek kétségbe a nehéz sorsuk miatt.

És mik is azok a gondok pontosan? Korábban Prométheusz embereinek csak külső gondjaik voltak: megölni a vadat, kifogni a halat, felnevelni a bikát. Ezzel még meg tudtak birkózni. Az új gondok lelki eredetűek voltak, és a görögök hármat számláltak belőlük: a kapzsiságot, a hiúságot és a bujaságot.

Aki több jót akar, mint amennyire szüksége van; aki több tiszteletet és dicsőséget akar, mint amennyit érdemel; aki több élvezetet akar, mint amennyit el tud viselni – annak nagyon nehéz ezzel megbirkóznia, mert önmagával kell megbirkóznia. És akik nem tudtak magukkal megbirkózni, azokból lettek a gőgösök, a ravaszok, és az arcátlanok.