Szó szerint így fogalmazott: „Egyszerűen fogom a márványt, és megszabadítom minden feleslegtől.” A szobrász ezzel arra utalt, hogy a megformált alak vagy alakok már ott éltek a kőben, és az ő feladata csupán annyi volt, hogy mesteri módon eltávolítsa róluk a márványdarabokat.
Ez egy teljesen más megközelítése a gyönyörű műalkotások elkészítésének. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a mester MEGALKOTJA a szobrot. A valóságban azonban MEGSZABADÍTJA azt a felesleges márványtól. Lenyűgöző, de néhány szobrot elnézve az ember egyszerűen el sem hiszi, hogy márványból készültek.
Íme a 8 legszebb alkotás, amelyet a szobrászok örökségül hagytak ránk. Ebből három ugyanabban a nápolyi kápolnában (San Severo) található. Három másik pedig a római Borghese Galériában. És szinte az összes alkotó olasz szobrász.
1. Proserpina elrablása, Gian Lorenzo Bernini
A Proserpina nimfára vágyakozó Plútó elrabolja a lányt, és magával viszi az alvilágba. Plútó Jupiter és Ceres ifjú lányát tartja a karjaiban, kezével erősen szorítva a combját.
Proserpina eltolja magától Plútót, az arcán pedig könnyek csorognak. Bernini itt minden mestert felülmúlt: a nimfa combja szinte élő húsnak tűnik.
2. Apollón és Daphné, Gian Lorenzo Bernini
A lenyűgöző „Apollón és Daphné” szobrot az olasz művész, Gian Lorenzo Bernini készítette 1622 és 1625 között. A szobor a római Borghese Galériában található, és Bernini egyik legismertebb alkotása.
Bernini azt a történetet formázta meg márványból, amelyben Apollón isten beleszeret Daphnéba, az erdei nimfába. A lány gyönyörű és okos volt, de egyáltalán nem vágyott szerelmi kapcsolatra Apollónnal; sőt, kimondottan taszította őt az isten.
Miután Apollón kétségbeesetten próbálta elnyerni a nimfa szerelmét, utolérte és már meg is érintette a szépség testét, de… a nimfa abban a pillanatban babérfává változott. És mi pont ezt az átalakulást láthatjuk. A nimfa karjai faágakká, ujjai levelekké válnak. A lábai gyökerekké alakulnak. Az a rész pedig, ahol Apollón megérintette a nimfa testét, már fakéreggé változott.
Daphné fává változott. A szerelmes Apollón ágakat tört erről a fáról, és egy babérkoszorút kezdett hordani a fején, hogy megőrizze a nimfa emlékét.
3. Fátylas Veszta-szűz, Raffaele Monti
A fő kérdés, ami a nézőket foglalkoztatja: hogyan sikerül a szobrászoknak visszaadni a vékony, légies anyag súlytalanságát, megformálni az összes redőjét úgy, hogy közben nem vész el alatta az emberi arc és a test vonala?
Raffaele Monti elárulta, hogy a munkához egy speciális, kétrétegű márványtípust használnak. Mindkét rétegnek megvan a maga sűrűsége. A felső réteg jóval porózusabb az alsóhoz képest. Ennek a felső rétegnek a megmunkálásával érik el a légies anyag hatását. A felhasznált anyag különlegessége magyarázza az ezzel a technikával készült szobrok kis számát is. Nem elég, hogy maga az eljárás rendkívül bonyolult, még megfelelő ásványt is nagyon nehéz találni hozzá.
A márványszobor egy virágkoszorús nőt ábrázol, akinek az arcát részben egy márványfátyol takarja. A fátyol áttetszősége az arcon egyszerűen tökéletes. A lány maga alá húzott lábakkal ül, kezében pedig a szent tüzet tartalmazó kelyhet tartja.
Ennek a szobornak az elődje egy fátylas női mellszobor, amelyet a Racconigi kastélyban őriznek. Míg ez utóbbi 1845-ből származik, addig a „Fátylas Veszta-szűz” egy kicsivel később készült.
4. Ugolino és gyermekei, Jean-Baptiste Carpeaux
Ez az alkotás Ugolino della Gherardesca pisai politikus borzalmas történetét meséli el, akit gyermekeivel együtt egy toronyba zártak, majd halálra éheztettek.
A szobor Ugolino kínjait közvetíti, melyeket a saját és gyermekei hosszan tartó éhezése okozott. Különösen figyelemre méltó Ugolino lábfeje, amely az emberi lábfej hihetetlenül pontos, anatómai mása.
Ugolino della Gherardesca valós történelmi személy volt, aki 1289-ben halt meg hetvenéves korában. Egy olyan nemesi családban született, amely már a VIII. század óta ismert, és amelynek leszármazottai a mai napig Olaszországban élnek.
Ugolino, valamint fiainak és unokáinak holttestét a toronyban bekövetkezett haláluk után a San Francesco-templomban temették el, ahol egészen 1902-ig nyugodtak. Ekkor újratemették őket a della Gherardesca család kápolnájában. 2002-ben Francesco Mallegni paleoantropológus DNS-vizsgálatot végzett az exhumált testeken. Elemzései alapján valóban az apa, a fiúk és az unokák földi maradványairól van szó. A dinasztia ma élő tagjainak DNS-ével való további összehasonlítás 98%-os egyezést mutatott ki a rokonságot illetően. A csontok vizsgálata azonban tisztázta Ugolinót az emberevés vádja alól:
- A csontok magnéziumnyomokat tartalmaznak, cinket viszont nem, ami arra utal, hogy a halála előtti hónapokban egyáltalán nem evett húst.
- A maradványokon egyértelműen látszanak az alultápláltság jelei, ami tipikus az éhezőknél.
- A koponyában már csak néhány fog maradt, ami egy XIII. századi 70 éves öregembernél teljesen normális, így szinte lehetetlen, hogy túlélte volna, nemhogy megette volna a fiatalabb leszármazottait.
- Ráadásul a koponya sérült – Ugolino egy fejére mért ütéstől halt meg, nem pedig az éhezéstől.
- Szintén erőszakos halállal – és nem éhhalállal – haltak meg a gyermekei is.
5. Szemérem (Pudicizia), Antonio Corradini
Raimondo di Sangro, San Severo hetedik hercege, aki a szobrot megrendelte, soha nem látta az édesanyját, mivel ő belehalt a szülésbe. Annak a nőnek az emlékére, aki életet adott neki, a herceg megrendelte a „Szemérem” nevű szobrot.
A szobor egy kőbe faragott, életnagyságú nőt ábrázol. Csupán egy átlátszó fátyol borítja, amely alatt tökéletesen kivehető a test minden hajlatának és az arcvonásoknak a formája. Emellett a szövet minden egyes redője természetesnek hat, pontosan a helyén van.
A nő mellett lévő feliratos kőtábla kettétört. Ez a fiatal nő korai, idő előtti halálát szimbolizolja.
6. Fátyolos Krisztus, Giuseppe Sanmartino
Antonio Corradini a „Szemérem” elkészítése után nekilátott egy második alkotásnak, a „Fátyolos Krisztusnak”. A munka azonban az agyagmodell fázisában megszakadt, mivel a szobrász elhunyt.
A munkát egy másik nápolyi szobrász, Giuseppe Sanmartino folytatta. A „Fátyolos Krisztus” szintén lenyűgöző mestermű lett, egyben a mester legismertebb alkotása.
A részlet, amely ezt a művet igazán híressé tette, az a hihetetlenül vékony fátyol, amely Krisztus arcán fekszik, és szinte ráolvad. Azt mondják, hogy Antonio Canova is nagy rajongója volt ennek az alkotásnak. Állítólag kijelentette, hogy 10 évet is odaadna az életéből, csak hogy ő lehessen ennek a szobornak az alkotója.
Egy egész évszázadon át senki sem tudta megközelíteni a két nápolyi mester szintjét.
7. Megszabadulás a megtévesztéstől (Disinganno), Francesco Queirolo
Queirolo mesterműve kétségtelenül a Disinganno, egy olyan alkotás, amelyet Raimondo di Sangro rendelt meg édesapja, Antonio, Torremaggiore hercegének emlékére.
A szoborcsoport egy, a bűntől megszabaduló embert ábrázol. A bűnt egy háló szimbolizálja, amelynek megformálásába a genovai művész minden rendkívüli tudását beletette. Egy szárnyas géniusz – homlokán egy kis lánggal, amely az emberi értelem szimbóluma – segít a férfinak kiszabadulni a bonyolult hálóból, miközben a lábánál lévő földgömbre, a világi szenvedélyek jelképére mutat. A földgömbnek egy nyitott könyv, a Biblia támaszkodik: a szent szöveg, de egyben a szabadkőművesség három „nagy fényének” egyike is.
8. A győzedelmes Vénusz, Antonio Canova
A szobrász Napóleon húgát, Pauline Bonapartét faragta meg a Győzedelmes Vénusz alakjában. Pauline, aki a római Borghese herceg felesége lett, szabados viselkedésével rengeteg pletykára adott okot a kortársai körében. Itt Pauline Vénusz, a testi szerelem istennőjének szerepében tűnik fel, aki az ógörög mitológia szerint győzelmet aratott Párisz ítéletén.
A főhős félmeztelenül fekszik egy drapériákkal és aranyozott betétekkel elegánsan díszített fa heverőn, vékony ujjai pedig azt az almát tartják, amelyet Párisz adott neki, elismerve Vénusz felsőbbrendűségét a többi istennővel szemben. Antik gráciája, amely mögött némi ravaszság is meghúzódik, harmonikusan ötvöződik a csábító csípőjét takaró anyag bonyolult redőinek hihetetlenül élethű megformálásával.
Canova egy díva képében ábrázolta Pauline-t, aki a bal kezében egy almát tart. Ez a részlet a három legszebb olümposzi istennő: Héra (Juno), Athéné (Minerva) és Aphrodité (Vénusz) közötti versengésben aratott győzelemre emlékeztet. A viszály almája az a díj, amelyet a legszebb istennő kapott.
Szerinted melyek a legszebb szobrok? Mit hagytam ki a listából?
Ui.: Az ókori szobrokról egy másik cikkben mesélek majd.
