Az első Terminátorban a néző többször is a kiborg szemén keresztül látja a világot: vörös képernyő, célkereszt, számok és számítógépes kódsorok. 1984-ben mindez egy jövőből származó, hihetetlenül bonyolult gép kezelőfelületének tűnt. Évtizedekkel később azonban a programozók alaposabban is megvizsgálták ezeket a képkockákat, és egy mókás részletre bukkantak.
A T-800-as képernyőjén egy régi otthoni számítógép, az Apple II teljesen valódi kódja jelent meg. De vajon ki lehet számolni ezen kódsorok alapján, hogy valójában mennyi memória rejtőzhetett a Terminátor fejében?
Egy számítógépes magazin kódja került a kiborg fejébe
A film készítői nem fejlesztettek ki egy valódi, jövőbeli programozási nyelvet a T-800-as számára. A látásának vizuális megjelenítéséhez a Nibble nevű, Apple II számítógépekkel foglalkozó amerikai magazinban megjelent programrészleteket használták fel.
A jelenetekben jól kivehetők a 8 bites MOS 6502-es processzorhoz írt parancsok, valamint a NEWRAM nevű program részletei, amely egy virtuális lemezt hozott létre a memóriában. Az Apple II tulajdonosok az ehhez hasonló kódokat anno maguk gépelhették be a magazinok oldalairól.
Ebből egy egészen érdekes kontraszt alakult ki: a 2029-ből visszaküldött robot a saját rendszerében olyan programokat futtatott, amiket az 1980-as évek elejének otthoni számítógépeire írtak.
Persze ez mindössze filmes dekoráció volt. A képernyőn futó sorok csak azt mutatják meg, milyen anyagokat használtak a grafikusok, nem pedig a kitalált kiborg valódi architektúráját.
Miért dobják be sokan a 64 kilobájtos számot?
A MOS 6502 egy 8 bites processzor volt, 16 bites címbusszal. Ez a felépítés lehetővé tette számára, hogy közvetlenül 65 536 memóriacellát érjen el – ami pontosan 64 kilobájtnyi címtartományt jelent. Ezt a processzor műszaki dokumentációja is megerősíti.
Ebből született meg a népszerű következtetés: ha a T-800-as egy 6502-es processzor kódját jeleníti meg, akkor valószínűleg összesen 64 kilobájtnyi memóriával rendelkezett.
Csak viszonyításképp: egy mai, modern fénykép általában több megabájtot foglal. A Terminátor elméleti memóriája ebben az esetben egy átlagos okostelefonos fotó méretének a töredéke, annak több tucatszor kisebb változata lenne.
Ez a számítás azonban túlságosan leegyszerűsítő. A processzor használhatott bankváltást (memórialapozást), külső meghajtókat és különálló vezérlőket is. Arról nem is beszélve, hogy a vizuális interfész nem feltétlenül ugyanazon a hardveren fut, mint ami a mozgást, a beszédet és a tárgyfelismerést irányítja.
Mennyi helyet foglalt el a kép a T-800-as szeme előtt?
Az Apple II „magas” grafikus felbontása 280 x 192 képpont volt. Egy ilyen grafikus oldal nagyjából 8 kilobájt memóriát emésztett fel. A gép két ilyen oldalt támogatott, ami lehetővé tette, hogy miközben egy képet mutatott, a háttérben egy másikat módosítson.
Ennek megfelelően a vörös célkereszt, a szövegek és az egyszerű szimbólumok tényleg elférhettek egy nagyon pici tárhelyen. Egy ilyen interfészhez egyáltalán nem voltak gigabájtokra szükség.
De az Apple II képernyőjét nem lehet egy valódi gépi látáshoz hasonlítani. A T-800-asnak folyamatos videóáramot kellett feldolgoznia, távolságokat becsülnie, beszédet, arcokat és fegyvereket felismernie, útvonalat terveznie, mindeközben pedig egy komplett mechanikus testet irányítania. Még ha a kijelzője primitívnek is tűnt, a mögötte húzódó rejtett számítástechnikai rendszer ennél mérföldekkel bonyolultabb lehetett.
Pontosan úgy, ahogy egy modern ipari robot is mutathat egy teljesen egyszerű szöveges képernyőt, miközben a burkolat alatt bivalyerős processzorok és szenzorok hada dolgozik.
Meg lehet mondani a pontos memóriaméretet?
Az interneten néha felbukkannak 1-2 megabájtos becslések. Ezek azonban nem a film konkrét utalásain alapulnak, hanem pusztán olyan találgatásokon, hogy mekkora helyet foglalhattak el a programjai, a grafikája és a célpontok adatbázisa.
Sőt, egyes számítások egyértelmű hibákat tartalmaznak. Például, ha egyetlen arc leírása 2-4 kilobájtot vesz igénybe, akkor 500 ezer ember adataihoz nem egyetlen megabájtra, hanem körülbelül 1-2 gigabájtra lenne szükség.
Így az őszinte válasz a következő: a filmkockák alapján egyszerűen lehetetlen meghatározni a T-800-as valódi memóriaméretét. Csak annyit állapíthatunk meg biztosan, hogy a filmes grafikusok az Apple II, illetve a 64 kilobájtot közvetlenül megcímezni képes 6502-es processzor kódját használták fel.
Vagyis a nézők nem a Skynet műszaki dokumentációját látták a vásznon, hanem egy jól eltalált vizuális effektust. 1984-ben a képernyőn futó gépi parancsok a fantasztikus jövő szimbólumának számítottak – és a feladatukat olyan zseniálisan látták el, hogy még negyven évvel később is beszélünk róluk.
