Egy jó film annyira magával ragad, hogy a logikai buktatók felett egyszerűen szemet hunysz. Az eseményekbe belemerülve ritkán állítjuk meg a mozit azzal a kérdéssel, hogy: „Várjunk csak, ez meg hogy a fenébe lehetséges?” Pedig még az elismert remekműveknek is vannak forgatókönyvbeli bakijai, amiket a nagyszerű élményért cserébe simán megbocsátunk.
Néha azonban ezek a tátongó logikai lyukak egyszerűen túl nagyok ahhoz, hogy elmenjünk mellettük. Nézzünk meg néhány híres blockbustert, amelyeknek a cselekménybeli hibáit valahogy mindenki megszokta és figyelmen kívül hagyja. Vigyázat, innentől kőkemény spoilerek következnek!
Hogyan kerültek a szórólapok a páncélterembe?
Az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi egy igazi sztárparádé, pörgős cselekménnyel és egy diadalmas fináléval, ahol a csapat 150 millió dollárral a zsebében távozik. A svindli zseniális: Danny Ocean meggyőzi a kaszinótulajdonos Benedictet, hogy felrobbantja a páncéltermét, ha nem pakolja be a pénzt azonnal egy furgonba. Benedict látszólag belemegy, de titokban riasztja a kommandósokat, és a saját embereit is a rablók után küldi.
Amikor a furgont végül lekapcsolják, a zsákokban pénz helyett csak szórólapokat találnak. Az igazi zsákmányt ezalatt Ocean csapata sétáltatja ki az épületből, magukat a kiérkező kommandósoknak álcázva. Zseniális húzás! De van egy apró bökkenő. Ki és mikor cserélte ki a pénzt papírfecnikre odalent a páncélteremben? Az egyetlenek, akik fizikailag bejutottak, Yen, az akrobata (a zsúrkocsiban), valamint Ocean és Linus Caldwell voltak, akik a liftaknában ereszkedtek le. Egyiküknél sem lapultak papírhulladékkal teli, hatalmas zsákok. Talán az ál-kommandós egység csempészte be? Kizárt dolog: a hamisítványt szállító furgon már azelőtt elhajtott, hogy ők egyáltalán beléptek volna. Maga a rendező, Steven Soderbergh is csak a vállát vonogatja a film audiokommentárjában, elismerve a hatalmas bakit. Úgy tűnik, erre a rejtélyre egyszerűen nincs racionális magyarázat.
Nem lett volna egyszerűbb az űrhajósokat megtanítani fúrni?
Ez a filmtörténelem egyik legismertebb logikai bukfence. Az Armageddonban egy Texas méretű aszteroida száguld a Föld felé, hogy alig 18 nap múlva porig rombolja az egész emberiséget. A NASA igazgatója, Dan Truman előáll a „tökéletes” mentőötlettel: felbérel egy mélytengeri olajfúró csapatot Harry Stamper vezetésével. A küldetésük, hogy lyukat fúrjanak az aszteroidába, beleejtsenek egy atombombát, és kettéhasítsák a gigantikus űr-sziklát.
A fő probléma csupán annyi, hogy az egyszerű melósoknak mindössze néhány napjuk van felkészülni a komoly fizikai és mentális terhelést jelentő űrrepülésre. Őszintén: nem lett volna százszor logikusabb hivatásos, kiképzett űrhajósokat megtanítani egy fúróberendezés kezelésére? Amikor Ben Affleck (aki A.J.-t alakította) feltette ezt a teljesen jogos kérdést Michael Bay rendezőnek, a pletykák szerint Bay egyszerűen csak ráförmedt, hogy fogja be a száját. Később a rendező hol elnézést kért a film hiányosságaiért, hol visszavonta a szavait, de az eredeti kérdés megválaszolatlan maradt.
De hát az emberek is nagyrészt vízből vannak, nem?
A Batman: Kezdődik! rengeteg dolgot megmagyaráz a sötét lovaggal kapcsolatban: kiderül, honnan ered a denevérektől való fóbiája, és hogyan vált Bruce Wayne Gotham megmentőjévé. A főgonosz, Ra’s al Ghul mesterterve azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Azt tervezi, hogy egy tömeghisztériát okozó, hallucinogén toxint juttat a város levegőjébe. Ehhez ellop egy ipari teljesítményű mikrohullámú sugárzót a Wayne Enterprises-tól, ami pillanatok alatt elpárologtatná a városi ivóvízhálózatot, mérgező gázzá alakítva a vízbe kevert szérumot.
Tényleg úgy hangzik ez, mint egy hibátlan gonosz zseni terve? Gondoljunk csak bele: az emberi test is nagyjából 60%-ban vízből áll. Ha az a gép képes elpárologtatni a csatornák vizét, akkor a mikrohullámú sugárzó a bekapcsolás pillanatában egyszerűen élve megfőzte volna Gotham összes lakóját belülről. Senkinek nem maradt volna ideje mérges gázokat belélegezni. Ra’s al Ghul jobban járt volna, ha egyszerűen csak belekeveri a mérget az ivóvízbe, mindenféle felesleges mikrózás nélkül.
Miért nem vetették be rögtön az atomot?
Képzeld el a szituációt: XXIII. század, egy agresszív, gigantikus űrbogarakból álló faj fenyegeti az emberiséget. Miután az arachnidáknak valahogy sikerül egy aszteroidával a Földtől fényévekre lévő bolygójukról telibe találni és elpusztítani Buenos Airest, kitör a totális háború. A földi hadsereg azonnal a rovarok bolygójára indul. Így veszi kezdetét a Csillagközi invázió.
A baj csak az, hogy a katonai invázió siralmasan alultervezett. Úgy fest, a földi vezérkarnak halvány lila gőze sincs az alapvető harctéri stratégiákról. A könnyűfegyverzetű katonák kézitusába bocsátkoznak a többméteres rovarokkal, ami borítékolhatóan iszonyatos vérfürdőhöz és veszteségekhez vezet. Hosszú idő és számtalan értelmetlen áldozat után a parancsnokság végül rászánja magát a nukleáris fegyverek bevetésére – amik mellesleg rendkívül hatékonynak bizonyulnak. Adódik a kérdés: miért nem lehetett ezt megtenni rögtön az első napon, katonák tízezreinek életét megkímélve?
Hogy a viharba nem vette észre senki a tetőn?
A Másnaposok az elmúlt évtizedek egyik legütősebb vígjátéka. Phil, Stu és Alan elviszik a legjobb barátjukat, Dougot egy felejthetetlen Las Vegas-i legénybúcsúra. Aztán persze minden a lehető legrosszabbul sül el: egy teljesen szétvert luxuslakosztályban ébrednek, totális amnéziával, ráadásul a legfontosabb ember, a vőlegény nyomtalanul eltűnt. A trió kétségbeesetten próbálja apró mozaikdarabkákból összerakni az előző este eseményeit, hogy még a boldogító igen kimondása előtt előkerítsék a cimborájukat.
Két kőkemény napnyi rohangálás után a srácoknak végül isteni szikrája támad: megtalálják Dougot a szálloda tetején. Szegény rákvörösre ropogott a sivatagi napon, de ezt leszámítva kutya baja. A kezdeti hatalmas megkönnyebbülés után viszont jogosan merül fel a kérdés: hogy az istenbe nem szúrta ki őt senki ez alatt a két nap alatt? A vegasi kaszinókban és luxushotelekben a mosdón kívül szó szerint mindenhol kamerák vannak, a biztonsági szolgálat pedig a tetőket is árgus szemekkel figyeli. Arról nem is beszélve, hogy Doug maga is ledobhatott volna valamit a tetőről, hogy felhívja magára a figyelmet a fogságban töltött 48 óra alatt.
Ki ragasztotta vissza a posztert a falra?
A remény rabjai fináléja vitathatatlanul a filmtörténelem egyik legkatartikusabb befejezése. Az ártatlanul elítélt Andy Dufresne 19 évnyi kőkemény raboskodás után végre megszökik a börtönből, miután szó szerint kikanalazta a saját útját a szabadság felé. De gondolj csak bele egy picit a jelenetbe. Amikor a börtönigazgató tajtékzva felfedezi az eltűnését, dühében a falhoz vág egy maréknyi kődarabot. Az egyik átszakítja a falon lévő Rita Hayworth-posztert, amiről így derül ki, hogy a szökéshez használt alagutat takarja.
A csavar tökéletes, egyetlen apró részletet leszámítva. Mégis hogyan tudta Andy, miután lábbal előre bepréselte magát a szűk vájatba, belülről feszesen és nyílegyenesen visszaragasztani a plakát mind a négy sarkát a cella falára? Fizikailag ez teljesen kivitelezhetetlennek tűnik. Hacsak nem valami fekete mágia és természetfeletti erő áll a háttérben – ami mondjuk nem is lenne annyira meglepő, elvégre a film egy Stephen King kisregény alapján készült.
Minek új világot keresni, ha meg lehetne menteni a régit?
A Csillagok között (Interstellar) egy vizuálisan lenyűgöző mestermű, ami elkalauzol minket a modern asztrofizika rejtelmeibe és felvázol egy rendkívül komor jövőképet. Az emberiség haldoklik az állandó porviharok és egy rejtélyes növénybetegség miatt, ami elpusztítja a gabonatermést és szép lassan kimeríti a Föld oxigénkészleteit. Az egyetlen járható út a túléléshez, ha találnak egy új, lakható bolygót egy féregjáraton keresztül. A NASA fel is állít egy expedíciót az ex-pilóta Cooper vezetésével.
Csakhogy a monumentális sci-fi cselekményében akad egy jókora logikai bökkenő. Még mielőtt Cooperék elindulnának a távoli galaxisba, a film érintőlegesen megemlíti, hogy a mesterséges, elzárt körülmények közötti növénytermesztés technológiája valójában már létezik és működik. Felmerül hát a laikus kérdés: miért nem fektetik az összes erőforrást ezeknek a technológiáknak a földi alkalmazásába a csillagközi utazás helyett? Hatalmas, légmentesen zárt, földalatti mega-üvegházakkal meg lehetett volna próbálni megmenteni a saját otthonunkat, nem igaz?
