Néztél már valaha olyan filmet, ami az első percektől kezdve teljesen magával ragad? A cselekmény végig feszültségben tart, a karakterek élnek és érdekesek, minden jelenet a helyén van. Fejben már a maximális pontszámot adod a képkockáknak, és készen állsz arra, hogy minden ismerősödnek ajánld. És bumm! – jön egy befejezés, ami mindent tönkretesz. Mintha a rendező az utolsó tizenöt percben átadta volna a vágást az ötéves unokaöccsének.
Egy rossz befejezés képes tönkretenni még a legragyogóbb filmet is. Eléri, hogy a néző becsapott elvárásokkal sétáljon ki a moziból, és később bosszúsággal, nem pedig rajongással gondoljon vissza az alkotásra. Mert a befejezés az utolsó benyomás, ami megmarad benned. És ha ez egy hatalmas kudarc, akkor a film kétórás útja teljesen hiábavalónak tűnik.
Néha ez egy nevetséges happy end, amit a stúdió nyomására ragasztottak a történet végére. Máskor egy kisujjból kiszopott cselekménycsavar. És megesik az is, hogy a rendező egyszerűen nem tudta, hogyan zárja le a sztorit, ezért a legnyilvánvalóbb és legunalmasabb opciót választotta. Íme tíz film, ami simán bevonulhatott volna a filmtörténelembe, ha nincsenek a katasztrofális befejezéseik.
1. Legenda vagyok (2007)
Will Smith játssza az utolsó túlélőt egy olyan világban, amit leigázott egy vírus, agresszív mutánsokká változtatva az embereket. A film nagy részében az ő magányát, a gyógymód megtalálására és a józan esze megőrzésére tett kísérleteit kísérhetjük figyelemmel. Ez egy komor, atmoszférikus történet a túlélésről és az emberség elvesztéséről.
És aztán jön a finálé: a főhős hősiesen felrobbantja magát a mutánsokkal együtt, hogy megmentsen két véletlenszerűen felbukkanó embert, és átadja nekik a szérumot. Függöny. Mindenki boldog, az emberiség megmenekült, szól a pátoszos zene.
Mi a gond vele: Richard Matheson eredeti regényének pont az a lényege, hogy a főhős ráébred: nem a mutánsok a szörnyetegek, hanem ő maga vált a horror legendájává az új faj számára, amely csak túlélni próbál. Ő a régi világ utolsó képviselője, aki terrorizálja az újat. Ez egy erőteljes, filozofikus befejezés arról, hogy ki is valójában a szörnyeteg.
A filmben ebből semmi sem maradt. A főhős egyszerűen feláldozza magát, mint egy tipikus hollywoodi hős, és semmiféle morális dilemma nincs a dologban. A stúdió forgatott egy alternatív, a könyvhöz közelebb álló befejezést is, de a mozikba ez a lapos és kiszámítható verzió került. A film egy okos sci-fiből így vált egy tucat akciófilmmé a világ megmentéséről.
2. Mementó (2000)
Christopher Nolan egy rövidtávú memóriazavarban szenvedő férfi történetét meséli el, aki azt a bűnözőt keresi, aki felelős a felesége haláláért. A cselekmény visszafelé halad: minden jelenet az előzőt megelőző eseményeket mutatja be. Ez egy zseniális szerkezet, ami eléri, hogy a néző ugyanazt a dezorientáltságot élje át, mint a főszereplő.
A befejezésből kiderül, hogy a főhős saját magának hozott létre egy hamis célt – egy olyan ember levadászását, aki már rég nincs is életben. Manipulálja saját magát, jegyzeteket és tetoválásokat hagyva hátra, csak hogy legyen értelme az életének. Sőt, a film arra is utal, hogy valójában ő maga okozhatta véletlenül a felesége inzulintúladagolásos tragédiáját.
Mi a gond vele: Első pillantásra a befejezés okosnak tűnik. De ha jobban belegondolsz, az egésszel értelmetlenné teszi a filmet. Két órán keresztül követtünk egy hőst, aki az igazságot kereste, majd a végén kiderül, hogy igazság nem is létezik, minden csak önbecsapás. Kétségbeesés helyett a néző bosszúságot érez: minek is néztem meg ezt egyáltalán?
Nolan túl okos próbált lenni, de végül egy olyan finálét alkotott, ami elértékteleníti a főhős egész utazását. Igen, bemutatja az állapotának tragédiáját, de érzelmileg hidegen hagyja a nézőt. A film a szerkezete miatt lett kultikus, nem a befejezése miatt – sokan a mai napig vitatkoznak azon, hogy jó-e a vége vagy sem.
3. Jelek (2002)
M. Night Shyamalan egy igazán atmoszférikus filmet forgatott egy papról, aki a felesége halála után elvesztette a hitét, és a gabonakörökről, amik egy idegen inváziót jósolnak meg. Az idő nagy részében a fokozódó rettegést, a furcsa eseményeket és a szorongó légkört figyelhetjük meg. Ez egy lassú, feszült mozi, ami végig a székhez szögez.
A befejezés: kiderül, hogy az űrlényeket sima csapvízzel is meg lehet állítani. És minden furcsa esemény a főhős életében – a lánya, aki vizespoharakat hagy szanaszét a házban, a baseballjátékos testvére a baseballütőjével, a felesége utolsó szavai – mind isteni jelek voltak, amelyek segítettek a családnak megmenekülni.
Mi a gond vele: Most komolyan? Egy idegen faj, ami képes leküzdeni a csillagközi távolságokat, megszáll egy bolygót, aminek a 70%-a víz, miközben a víz számukra halálos? Ez pont olyan, mintha mi, emberek védőfelszerelés nélkül rohannánk le egy kénsavból álló bolygót.
Az egész finálé a filmet egy vallási példázattá változtatja a hitről és az isteni gondviselésről, de mindezt olyan sután teszi, hogy lerombolja az összes logikát. Shyamalan feláldozta a józan észt az üzenet oltárán, így a film, ami a műfaj mesterműve is lehetett volna, végül csak egy mém lett.
4. Az éjszaka törvénye (2016)
Ben Affleck egy csempészt játszik a szesztilalom idején, aki megpróbál egy birodalmat felépíteni, miközben próbálja megmenteni a kapcsolatát a szerelmével. Ez egy igazán stílusos gengszterfilm kiváló operatőri munkával, erős színészi alakításokkal és remek korhű hangulattal. Minden egy nagyszabású, tragikus végkifejlet felé halad.
És aztán a film egyszerűen… véget ér. A főhős mindent hátrahagyva elutazik. Nincs csúcspont, nincsenek feloldott konfliktusok. Mintha a stúdiónak elfogyott volna a pénze, és úgy döntöttek volna, hogy a közepénél elvágják az egészet.
Mi a gond vele: Az egész film a nagy fináléra épít: bandaháborúk, árulások, választás a szerelem és a hatalom között. Ehelyett kapunk egy erőtlen, sehová sem vezető befejezést. A karakterek egyszerűen csak elválnak egymástól. A cselekményszálak elvarratlanok maradnak.
Később kiderült, hogy a stúdió tényleg megvágta a filmet, és kivágtak belőle nagyjából 20 percet, beleértve a finálé kulcsjeleneteit is. Ami a mozikba került, az egy rövidített verzió, amely az ambiciózus gengszterságát egy befejezetlen vázlattá tette. Affleck később nyilvánosan is hangot adott elégedetlenségének a stúdió beavatkozása miatt, de már késő volt – a film hatalmasat bukott.
5. Férfibecsület (2000)
Cuba Gooding Jr. játssza az amerikai haditengerészet első afroamerikai búvárát, aki leküzdi a rasszizmust, a traumát és a lábamputációt, hogy bebizonyítsa: joga van szolgálni. Ez egy erőteljes, inspiráló történet a lelki erőről, amely ráadásul valós eseményeken alapul.
A befejezés: a főhős teljesíti a végső próbát – 12 lépést tesz meg az óceán fenekén teljes búvárfelszerelésben, protézissel a lábán. Mindenki tapsol, a rasszisták megszégyenülnek, szól a diadalmas zene. A stáblistából kiderül, hogy hősünk még hosszú éveken át szolgált a seregben.
Mi a gond vele: A befejezés annyira giccsesen hollywoodi, hogy a komoly drámát egy motivációs poszterré silányítja. A valóságban minden sokkal bonyolultabb volt: a férfi valóban átment a vizsgán, de a karrierje tele volt kompromisszumokkal és korlátozásokkal. A rasszizmus nem tűnt el egyetlen hősies tett után.
A film az egyszerű, „a jó győz” stílusú happy end útját választotta ahelyett, hogy egy összetettebb, realisztikusabb képet festett volna. A végeredmény egy tipikus történet lett, ahol a fehér tiszt segít a fekete hősnek legyőzni a rendszert, és a végén mindenki boldog. Ez teljesen elértékteleníti a férfi valódi küzdelmét, és egy szentimentális mesévé változtatja az életét.
6. Csillagok között (2014)
Christopher Nolan űrodüsszeiája arról szól, hogyan keres új otthont az emberiség. Két és fél órányi vizuálisan lenyűgöző, érzelmileg telített utazás féregjáratokon, fekete lyukakon és dimenziókon keresztül. Ez egy igazán ambiciózus kísérlet a sci-fi és az emberi dráma ötvözésére.
A befejezés: a főhős egy fekete lyuk belsejében lévő ötdimenziós térbe kerül, amiről kiderül, hogy az… a lánya könyvespolca. Az időn keresztül a gravitáció és az óramutatón lévő Morse-kód segítségével kommunikál vele. Aztán megmentik, felébred egy űrállomáson a Szaturnusz közelében, a lánya már egy idős öregasszony, ő pedig elrepül, hogy megkeresse Anne Hathaway-t egy másik bolygón.
Mi a gond vele: Nolan az egész filmet a tudományos pontosságra áldozta, fizikusokkal konzultált, és megmutatott egy realisztikus fekete lyukat. Majd a végén az egész átcsap egy misztikus mesébe a szerelemről, mint egy ötödik erőről, ami legyőzi a teret és az időt.
A könyvespolcos jelenet nevetségesen hat. A főhős megmentése a fekete lyukból (kik is mentették meg és hogyan?) eléggé hajánál fogva előrángatott. A végső találkozás a lányával pedig teljesen érzelemmentes: két perc beszélgetés évtizedekig tartó elszakadás után, aztán már repül is tovább. Egy erőteljes, érzelmes befejezés helyett kapkodást és áltudományos katyvaszt kapunk.
7. Ragadozók (2010)
Elit harcosok és katonák egy csoportja egy idegen bolygó dzsungelében ébred, ahol Ragadozók vadásznak rájuk. Ez egy visszatérés a franchise gyökereihez: túlélés, feszültség, vadászat. A film nagy részében ez működik is – kemény, dinamikus és hangulatos.
A befejezés: kiderül, hogy a csoport egyik tagja – egy orvos – valójában egy veszélyes bűnöző, aki a Ragadozókkal dolgozik, és mindenkit megbénított. A főhős legyőzi őt, elbánik az utolsó Ragadozóval egy kézitusában, és… egyszerűen a bolygón marad. A kamera felemelkedik, és megmutatja az új áldozatok ejtőernyőit. Ennyi.
Mi a gond vele: Az árulós csavar mesterségesnek hat – semmi sem utalt rá korábban, a karakter pont úgy viselkedett, mint mindenki más. Ez csak egy olcsó sokkfaktor a sokkolás kedvéért. De a legrosszabb az igazi befejezés hiánya. A hős győz, de semmi sem változik. Ott ragadt a halál bolygóján, és potyognak tovább az új áldozatok. Függöny.
Ez nem egy nyitott befejezés – ez egyszerűen egy befejezetlen történet. A film friss pillantást ígért a franchise-ra, de végül a mondat közepén szakadt félbe. A stúdió nyilvánvalóan egy folytatással számolt, ami sosem készült el, a nézők pedig azzal az érzéssel maradtak, hogy cserbenhagyták őket a történet felénél.
8. Üveg (2019)
M. Night Shyamalan lezárja a „Sebezhetetlen” (2000) és a „Széttörve” (2016) által elkezdett trilógiát. Három szuperhős – egy sebezhetetlen, egy 24 személyiséggel rendelkező, és egy zseniális stratéga kerekesszékben – egy pszichiátriai intézetbe kerül, ahol próbálják meggyőzni őket arról, hogy a képességeik csak illúziók.
A befejezés: mindhárom főszereplő abszurd módon hal meg. A Sebezhetetlent belefojtják egy pocsolyába, a Szörnyet agyonlövik, Mr. Üveget pedig elütik. De! Kiderül, hogy az egészet egy titkos társaság mozgatja, amely évszázadok óta teszi el lábadozól a szuperhősöket. Ám az áldozatok mindent felvettek videóra, feltöltötték az internetre, így most a világ megtudja az igazságot. Függöny.
Mi a gond vele: Húsz év várakozás azért, hogy a főszereplők úgy haljanak meg, mint az idióták? A Sebezhetetlen, aki túlélt egy vonatbalesetet, belefullad egy 30 centis pocsolyába? A Szörny, aki embereket tépett szét, meghal pár lövéstől?
De az igazi sértés a semmiből előbukkanó titkos társaság. Semmiféle utalás nem volt rájuk a korábbi filmekben. Ez egy nagyon olcsó megoldás egy gyenge befejezés megmagyarázására. A végső üzenet pedig arról, hogy a hétköznapi emberek is lehetnek hősök – borzasztóan erőltetett, és olyan, mint egy vigaszdíj, miután Shyamalan kinyírt mindenkit, akit szerettünk. A trilógia, ami a szuperhős-műfaj okos újragondolásaként indult, végül önmaga paródiájaként fejeződött be.
9. Hancock (2008)
Will Smith egy alkoholproblémákkal küzdő szuperhőst játszik, akit mindenki utál azért, mert miközben embereket ment meg, lerombolja a fél várost. A film első fele egy friss, cinikus pillantás a szuperhősökre: mi lenne, ha Superman egy depressziós lúzer lenne? Ez működik is, vicces és érdekes.
A második fél: kiderül, hogy Hancock egy ősi, halhatatlan faj tagja, a PR-osának a felesége pedig a régi szerelme, aki szintén halhatatlan. Amikor egymás közelében vannak, elveszítik az erejüket. El kell hagynia a nőt, hogy mindketten életben maradjanak. Így is tesz.
Mi a gond vele: Ez két teljesen különböző film, amit celluxszal ragasztottak össze. Az első fele egy okos szatíra a szuperhősökről és egy történet a megváltásról. A második egy nevetséges melodráma egy olyan mitológiával, amit a hasukra ütve találtak ki.
Az első felvonásban semmi sem utal erre az előtörténetre. Ez csak egy csavar a csavar kedvéért. Sőt, az egész konfliktus a nyilvánossággal, ami a fő téma volt, egyszerűen feledésbe merül. A film átváltozik egy banális történetté a csillagokba írt szerelmesekről, akik nem lehetnek együtt. Állítólag a forgatókönyv eredetileg más volt, de a stúdió átírásokat követelt, hogy legyen benne egy romantikus szál is. Az eredmény egy olyan film, ami maga sem tudja, hogy mi akar lenni.
10. High-Rise (2015)
Tom Hiddleston egy orvost alakít, aki beköltözik egy futurisztikus felhőkarcolóba, ahol a gazdagok a felső emeleteken, a szegények pedig lent élnek. A társadalmi rétegződés a rend felbomlásához vezet, és az épület az osztályok harcterévé válik. Ez J. G. Ballard regényének egy komor, stílusos adaptációja.
A befejezés: minden végérvényesen káoszba süllyed. Az emberek végeznek egymással, megeszik a háziállatokat, az épület pedig egy apokaliptikus zónává változik. És… ennyi. A főhős csak ül a romok között, nincs feloldás, nincs semmilyen konklúzió.
Mi a gond vele: Ballard regénye szándékosan abszurd, és nincs benne hagyományos végkifejlet – ez egy példázat a társadalom felbomlásáról. De a filmen ez úgy néz ki, mintha azt mondanák: „nem tudtuk, hogyan fejezzük be, szóval tessék, itt egy kis káosz”. Két órán keresztül nézzük a teljes leépülést anélkül, hogy egyetlen gondolat is megfogalmazódna a fináléban.
Ben Wheatley rendező hű akart maradni a könyvhöz, de elfelejtette, hogy a mozi egy teljesen más médium. A nézőnek az út végén szüksége van legalább egy érzelmi vagy intellektuális pontra. Ehelyett csak elsötétül a képernyő. Vizuálisan gyönyörű, stilisztikailag érdekes, de a végén teljesen üres marad.
Neked melyik az a hollywoodi mozifilm, aminek a befejezése a legnagyobb csalódást okozta számodra?
