Egy ország, ahol a férfiakon és nőkön kívül létezett egy különleges harmadik nem, a fivérek közösen vehettek feleségül egy nőt, a dévadászik pedig Istenhez mehettek hozzá. Rejtélyes India, ahol a nőt egyszerre tartották rabszolgának és istennőnek, a férfiak és nők közötti meghittséget pedig Istenhez vezető útnak tekintették.
Az indiaiak mind a mai napig meg vannak győződve róla: ha nőként jöttél erre a világra, akkor valamelyik előző életedben alaposan vétkeztél és rontottál a karmádon. Az indiai szent törvénygyűjteményekben a nőt egyszerre jellemzik rabszolgaként és istennőként. Rabszolga, mint feleség, akinek egyetlen feladata a férj minden szempontból való kényeztetése. Nem voltak jogai, a legalacsonyabb társadalmi helyzetet foglalta el, és a férjét nem merte a nevén szólítani.
Az indiaiak hittek abban, hogy a férj nevének hangos kiejtése jelentősen megrövidíti az életét. Ezért a feleség csak magázva szólíthatta meg szeretett férjét. Megmosta a lábát, és csak akkor ült az ebédlőasztalhoz, amikor a férje már jóllakott. Még az utcán sem mellette ment, hanem kissé lemaradva követte.
Anyaként viszont istennővé vált: tiszteletbeli helyet foglalt el nemcsak a saját családjában, hanem az isteni hierarchiában is, azonosulva Saktival – a kozmikus női princípiummal. Az ókori indiai törvénygyűjtemény, melynek szerzőségét az emberiség legendás ősatyjának, Manunak tulajdonítják, a „Manu törvényei” kimondja: „A lelki tanító tízszeresen felülmúlja a közönséges tanítót. Az apa százszorosan felülmúlja a lelki tanítót. De az anya ezerszeresen felülmúlja az apát, mint a gyermek lelkének nevelője.” A törvény az anya tiszteletére szólított fel: vele nem volt szabad veszekedni, és büntetés terhe mellett tilos volt segítség és támogatás nélkül hagyni.
Sőt, a régmúltban, a védikus korban, az indiai nők olyan jogokkal rendelkeztek, amelyekkel a szebbik nem képviselői az ókori világ más civilizált országaiban nem. Sem Görögországban, sem Rómában, sem a Földközi-tenger menti államokban ilyen szabadságokról a nők nem is álmodhattak. Maguk választottak férjet, nem takarták el az arcukat, részt vettek a szertartásokon és a közéletben. Röviden, mindazt tették, ami a későbbi korokban, a kasztrendszer megjelenésével, egyszerűen elképzelhetetlenné vált.
A nőket a legalacsonyabb kasztok tagjaihoz, a súdrákhoz hasonlították; nekik szintén tilos volt a szent könyvekhez érniük. Sőt, minél magasabb státuszú volt egy kaszt, annál több korlátozásnak vetették alá a nőket, és annál élesebben mutatkozott meg a nemek közötti egyenlőtlenség.
Most pedig beszéljünk a dévadászikról, akiket lényegében templomi kéjnőknek tartottak. Ez az indiai kultúra egyik legkülönlegesebb jelensége. A lányokat már kiskoruktól fogva dévadászi szerepére készítették fel. Karkötőket és zöld szárit viseltek, és egész gyermekkoruk kemény gyakorlással telt. A leendő dévadásziknak el kellett sajátítaniuk azt a 108 táncmozdulatot, amelyet Siva alkotott, és meg kellett tanulniuk Istent dicsőíteni a tánctudásukkal.
Tanulták továbbá a szanszkrit nyelvű szent klasszikus irodalmat, és elsajátították a templomi teendőiket. Amint a lányok elérték a nemi érettséget, az azt jelentette, hogy hamarosan Istenhez kell férjhez menniük, csakhogy Istent ilyenkor az egyik pap vagy bráhmana helyettesítette.
Nagyon nehéz a történelemben még egy olyan női csoportot találni, akiket egykor ennyire tiszteltek, később pedig ennyire megaláztak, mint a dévadászikat. Szanszkritról fordítva a nevük „Isten rabszolganőjét” jelenti. Az európaiak számára ez a szó a prostituált szinonimája volt, és minden, a templomhoz tartozó nőre használták. Mind a mai napig nagyon nehéz megérteni ezt az indiai jelenséget.
Évezredeken keresztül ezek a táncosnők és papnők az istenségeket szolgálták a rejtélyes indiai templomok titokzatos félhomályában. A szakrális vagy templomi prostitúció valóban létezett sok ősi civilizációban. A papnők kapcsolatot létesítettek a papokkal és a zarándokokkal, és ezt a föld megtermékenyítésének tekintették – úgy hitték, ez növeli a termékenységet és különleges isteni kegyelmet adományoz.
A 20. század elején az angol befolyás hatására a dévadászikat a prostituáltakhoz kezdték hasonlítani, akárcsak a japán gésákat, 1988-ban pedig teljesen törvényen kívül helyezték őket. Azonban a tilalmak ellenére ez a hagyomány Indiában mind a mai napig létezik. Csakhogy a beavatási szertartásokat titokban tartják. Régen viszont a dévadászik társadalmi helyzete nem volt szégyenletes – papnők voltak. A dévadászi jelenlétét az esküvőn szerencsés előjelnek tekintették. Az ókori Indiában úgy hitték, hogy annak az utazónak, aki dévadászival találkozik, biztosan szerencséje lesz.
A hagyományos indiai kultúrában a nők egyenjogúságát, pláne a függetlenségét, határozottan elutasították. Mindig az apa, a férj, később pedig az idősebb fiúk „védőszárnyai alatt” kellett lenniük. A nők nem voltak szabadok, és nem volt joguk maguknak férjet választani. Ezt helyettük az apjuk tette meg, az apák pedig igyekeztek a lányaikat minél korábban férjhez adni.
Manu törvényei szerint az az ideális házasság, amelyben a menyasszony életkora a vőlegény életkorának egyharmada. Durván szólva, egy 24 éves férfinak egy 8 éves kislányt kellett feleségül vennie, és belőle kellett ideális feleséget nevelnie. Természetesen minden intim kapcsolatot elhalasztottak a lány nemi éréséig.
A hinduk hittek abban, hogy a házassági szertartás hét további életre köti össze a férjet és a feleséget. Az indiai nő alapvető kötelessége a férjének való szolgálat volt. Manu törvényei kimondják: „Akárkihez is adja őt az apja, annak engedelmeskednie kell életében, és halála után sem szabad elhanyagolnia.”
A nő legfőbb rendeltetésének a fiúgyermekek szülését és nevelését tartották, akiknek később az elhunyt ősökért kellett halotti szertartásokat végezniük. A lányok születését viszont, ahogy emlékszel, egyáltalán nem fogadták örömmel, mivel ők végül a férj családjába kerültek, és nem vitték tovább apjuk nemzetségét.
Ha a feleség tiszteletlenséget mutatott, mondjuk, egy iszákos férjjel szemben, a törvény szerint néhány hónapra kitették a házból, és megfosztották minden ékszerétől. A házasságtörésért pedig a feleségre rettenetes büntetések vártak – akár halálbüntetés is. A férfi viszont több feleséget is tarthatott, és ez nem számított bűnnek.
A felsőbb kasztok képviselőinek egyenesen háremeik voltak, számos rabszolganő-ágyassal, és ez is teljesen elfogadott volt. Mindeközben úgy tartották, hogy az a nő, aki természeténél fogva buja és érzéki, szigorú felügyeletre szorul. Mert bármikor képes megcsalni a férjét, ha lehetősége adódik.
Válást egyébként szintén csak a férfi kezdeményezhetett. De a legszörnyűbb sors, ami egy nőt Indiában érhetett, az az volt, ha özveggyé vált. Ez pedig, sajnos, nem volt ritka jelenség, hiszen, ahogy emlékszel, a férjek jóval idősebbek voltak.
Úgy tartották, hogy a férj halálával az istenek büntetik meg a nőt a bűneiért, és egy indiai nő számára özveggyé válni annyit jelentett, mintha élve eltemették volna. Ennek megfelelően a környezete a nőt okolta a férje haláláért, és ezért egész hátralévő életében bűnhődnie kellett.
Az özvegy a legkegyetlenebb körülményekre volt ítélve: a puszta földön kellett aludnia, naponta egyszer ehetett szegényes ételt, tilos volt húst ennie, bort innia; étrendjében egyáltalán nem volt só. Az özvegy nem viselhetett ékszereket vagy színes ruhát. És természetesen nem mehetett újra férjhez. A férfiaknak viszont épp ellenkezőleg, előírták az újbóli házasságot. Így végül az indiai nők számára egyedül a tűzhalál kínált kiutat a nyomorúságos özvegysors elől.
Ugyanakkor India nem lenne India, ha ennek az országnak a házasság intézményében nem találtak volna ki valami különlegeset, egy kis pikantériával fűszerezve. Például egyes kutatók arról beszélnek, hogy sok indiai népcsoportnál létezett a poliandria – vagyis amikor vér szerinti fivéreknek egyetlen közös feleségük volt. A gyermekek pedig ennek megfelelően mindannyiukéi és egyenként is mindegyikükéi voltak. Ez micsoda egzotikum!
A hinduk, mint a tantra követői, úgy vélték, hogy a szexnek globális, kozmikus léptékű jelentősége van. Hittek abban, hogy maga a világ is Siva isten és Sakti istennő egyesülésének köszönhetően jött létre. Ezért az egyesülés rituális szerepe Indiában rendkívül fontos. Ez a folyamat szent volt, Istenhez vezető útnak tartották, de itt olyan ezoterikus, nem ortodox irányzatokról van szó, amelyek nem mindenki számára voltak hozzáférhetőek. A tantrikus szex ma, a thai masszázzsal egyetemben, a legnevezetesebb gyakorlatok közé tartozik az egzotikumok kedvelői számára. De valójában kevesen értik, hogy mi is ez egyáltalán.
A tantra szó fordítása „szövet” vagy „szövőszék” – ez egy teljes tanítás, a legáltalánosabb értelemben azt jelenti: „Sivával, a férfi princípiummal, és Saktival, a női princípiummal dolgozni”. Egy-egy testhelyzet pedig nem azért szükséges, hogy fokozza az érzéki örömöt, hanem hogy a megfelelő irányba terelje az életenergiát. A tantrikus hagyomány szerint a nővel való egyesülésre a meditáció és az önfejlesztés egyik módjaként kellett tekinteni.
Ezt megelőzően például legalább kétnapos önmegtartóztatásra volt szükség, az étrendből ki kellett iktatni minden zsíros ételt, és természetesen semmilyen alkoholt és húst sem volt szabad fogyasztani. Fel kellett készíteni a testet is speciális nyújtó gyakorlatokkal. De a legfontosabb az volt, hogy a partnerek egységes légzési ritmusra találjanak: úgyszólván teljesen szinkronizálódjanak.
És itt jön a váratlan fordulat: az abszolút megvilágosodottakat kivéve mindenkinek a legfontosabb pillanatban meg kellett állnia, és beérnie azzal, hogy talán közelebb került ehhez a bizonyos megvilágosodáshoz. Ha minden megfelelően zajlott, a férfi energiája megnövekedett, és átszálltak rá partnernőjének minden értékes tulajdonságai.
Az indiai szádhuk, vagyis a remeték, még ennél is tovább mentek: azért, hogy megismerjék az örökkévalóságot, a krematóriumban közösülnek. Ezt a sokkoló rituálét „aghori”-nak nevezik.
Vátszjájana bölcs szerint magában a közösülésben nincs semmi elítélendő, de könnyelműen űzni azt bűnös dolog, hiszen emiatt megakadhat a lelki fejlődés és elveszhet az életerő. Meg fogsz lepődni, de az a bizonyos Kámaszútra azt írja elő, hogy az embernek élete nagy részében cölibátusban kell élnie, vagyis teljesen tartózkodnia kell a nemi élettől.
25 éves korukig a fiatalembereknek tilos volt nőkkel kapcsolatot tartaniuk, mert ők ekkor tanítványok voltak, akiknek a tanítások és a fegyelem segítségével meg kellett tanulniuk uralkodni az érzéseiken. 25 évesen pedig a férfinak el kellett döntenie, hogy készen áll-e a világról való lemondás nagy fogadalmát letenni.
Ha nem, akkor meg kellett házasodnia, de a házasságon belül is csak ritkán, és kizárólag gyermeknemzés céljából volt megengedett a testi intimitás férj és feleség között. A fogamzásgátlást bűnös dolognak tartották, ahogy tulajdonképpen a nem gyermeknemzési céllal történő együttlétet is.
A nemi izgalomhoz pedig úgy kellett viszonyulni, mint egy szúnyogcsípéshez: minél kevésbé foglalkozol vele, annál hamarabb elmúlik magától. A férfiak és nők közötti szabad társalgás, az iskolákban való koedukáció szintén tilos volt. Még az ellenkező nemű rokonokkal sem illett különösebben érintkezni.
A hagyományos indiai kultúrában, hogy a friss házasok elkerüljék a véletlen intimitást, az idős anyák vagy nagymamák velük egy szobában aludtak. Úgy tartották továbbá, hogy a feleség a saját férje jelenlétében nem nézhet a szemébe és nem nevethet, mivel ez könnyen az érzékek nemkívánatos felizgatásához vezethet.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
