5 éve élek Kanadában, és néhány dologtól még mindig kikerekedik a szemem

Megvalósítottam az álmomat: 5 évvel ezelőtt a férjemmel együtt Torontóba költöztünk. Sejtettem, hogy itt minden más lesz, mint az otthoni élet, de arra nem számítottam, hogy ennyire. A számunkra megszokott viselkedés itt néha furcsának tűnik, ami pedig a kanadaiak számára normális, az minket néha sokkol.

Az évek során, amióta Kanadában élek, sokféle helyzetbe kerültem, és megismertem a helyi élet néhány sajátosságát, amikről most mesélni szeretnék neked.

A nyelv

• Annak ellenére, hogy a Kanadába költözéshez tanultam a nyelvet, az elején nehézségeim voltak. Nem mintha rosszul tudtam volna angolul, sokkal inkább azért, mert itt rengeteg bevándorló él a világ minden tájáról. És minden népcsoportnak megvan a saját akcentusa. Ráadásul létezik helyi szleng is, amit nem tanítanak a tanfolyamokon.
• Az első munkahelyem egy bisztró volt, ahol több indiai srác is dolgozott. Azért mentem oda, hogy egy kis pénzt keressek, és fejlesszem a társalgási angoltudásomat. Néhány hónap múlva valóban gyorsabban kezdtem beszélni. Indiai akcentussal.
• Ontario tartományban élünk, itt nagyon sok a bevándorló, ezért az emberek megértőek azokkal szemben, akik épp csak megérkeztek: nem tesznek szóvá egy rossz kiejtést, sőt, igyekeznek lassabban beszélni. De nem mindenhol ilyen elnézőek: ahol kevés a bevándorló, ott általában nem kímélnek. Néhányan pedig néha direkt gyorsabban kezdenek beszélni, kellemetlen helyzetbe hozva téged.

Ingatlanok

• Torontóban nagyon magas a kereslet az ingatlanokra, és a vásárlásnak megvan a maga meghatározott menete. Például megtetszett nekünk egy ház, de csak az ingatlanügynökünk küldhet vételi ajánlatot az eladónak – mi magunk nem. Azt reméltük, hogy alkudozhatunk és lejjebb vihetjük az árat, ahogy otthon szokás. De kiderült, hogy itt pont fordítva működik: nem alku van, hanem árverés. Többször is lemaradtunk, mert a ház tulajdonosa már a miénknél pár tízezer dollárral magasabb ajánlatokat mérlegelt.

• A kemény telek ellenére itt könnyűszerkezetes házakat építenek szendvicspanelekből, amelyeket ásványgyapottal szigetelnek. Nekünk, akik a téglaházakhoz szoktunk, egy ilyen ház szinte kunyhónak tűnik. Sokáig nem tudtunk megbarátkozni ezzel a helyzettel, de egyszerűen nincs más lehetőség. Vagyis van, de egészen más pénzért. A házakba gázkazánokat szerelnek fűtésre. Ha a kazán elromlik, a ház pár óra alatt jéghideggé válik. Ráadásul az ilyen házakban borzalmasan áthallatszik minden.
• 30-40 emeletes lakóházakat építeni Torontó központjában, amelyek ablakai közvetlenül a város főpályaudvarának számos vágányára néznek – miért is ne? Éjjel-nappal, percenként elhalad ott egy vonat, de ez senkit sem tántorít el – az emberek több százezer dollárért vesznek ott lakást. Hiszen ez a városközpont.

Kiadások

• Kanadában a GYES egy évig fizetett. A gyerek 4 évesen megy iskolába (valójában ez egy óvoda az iskola épületében). A GYES és az iskola közötti időszakra pedig választani kell vagy egy engedélyezett óvodát (1300 dollártól + étkezés és külön foglalkozások), vagy egy nem engedélyezettet, azaz egy otthoni mini-bölcsit (legfeljebb 5 gyerekkel). Ez megengedett, azonban az ilyen mini-bölcsikben sokkal kevesebb az ellenőrzés. De cserébe feleannyiba kerül. Van még a bébiszitter: körülbelül 8 dollár óránként, azaz havi 1400 dollár.
• Az orvosi ellátás, mint ismert, Kanadában ingyenes. De ha fáj a fogad, akkor mélyen a zsebedbe kell nyúlnod. Ha pedig szépségápolásról van szó, akkor végképp lehúzhatod a rolót: például a lányunk fogszabályzója 6000 dollárunkba került.
• Mielőtt Kanadába költöztünk, hetente többször jártunk étterembe az egész családdal. Most az étterem inkább egyfajta társasági esemény. Előfordul, hogy útközben bekapunk valami viszonylag egészséges gyorsételt, de az, hogy elmenjünk és együtt vacsorázzon az egész család, most már drága nekünk. Éttermekben egy vacsoráért minimum száz dollárt otthagyni – ezt nem mindenki engedheti meg magának. És bár a férjemmel mindketten dolgozunk és egyáltalán nem éhezünk, vannak fontosabb kiadásaink.

Étkezés

• Kanadában egyáltalán nincs éttermi kultúra. Még egy egészen jó, középkategóriás helyen is valószínűleg olcsó csempével és egyszerű bútorokkal fogsz találkozni. Az étterem fő célja az étel, nem pedig a vendégek szemének gyönyörködtetése. Finom az étel, vannak asztalok és székek – ez már siker. Például a fotón egy tipikus, korántsem alacsony színvonalú étterem látható. Otthon egy ilyen, műanyag székekkel berendezett helyre be se mentem volna. Itt viszont ez normális.

• Az ittlétünk első évében a férjemmel elmentünk megünnepelni a születésnapját egy egészen tisztességes étterembe. Szépek és kiöltözöttek voltunk – mégiscsak ünnep. A szomszéd asztalnál egy srác ült munkaruhában. Sokkot kaptunk. Nálunk egyszerűen be sem engedték volna. Itt viszont demokrácia van. Mostanra már hozzászoktunk ehhez, és nem várunk sokat az éttermektől.

Társadalom

• Kanadában nem szokás közvetlenül kifejezni az elégedetlenségedet. Ha egy eladó vagy taxisofőr goromba volt veled – jelentsd a cég irodájának, vagy hagyj üzenetet a weboldalon. Mindenhol vannak kamerák – a vezetőség meg tudja nézni/hallgatni a felvételt, és eldönti, hogy jogos-e a panasz vagy sem. Ha igen – az alkalmazottat speciális tréningre küldik. És nem kell senkivel veszekedni és idegeskedni.
• Pár évvel a költözés után vettünk egy házat Torontó külvárosában. És már az első nyáron kaptunk egy értesítést büntetésről a lenyíratlan fű miatt (az út melletti részről van szó, ami a fotón ki van jelölve). Kiderült, hogy a lakónegyedekben egy speciális szolgálat jár körbe, amely a rendre ügyel. Mi kicsit megcsúsztunk a fűnyírással, és erről azonnal „értesítettek” is minket egy kisebb pénzbírsággal. Ez annyira „külföldies” volt, hogy még nevettünk is rajta. De a füvet azóta rendesen nyírjuk.

• Minden tanév végén feloszlatják az osztályokat, a következő tanév elején pedig újra összeállítják őket, és új osztályfőnököt adnak. Először nem értettem, miért van ez, és mérges voltam: a gyerek épp csak megszokta és beilleszkedett, a következő évtől pedig újra ismerkedhet a gyerekekkel és a tanárral. De aztán megértettem: így megszűnik a versengés az osztályok között, a gyerekek nem rivalizálnak, így próbálják minimalizálni a zaklatást (bullyingot).
• Azok a gyerekek, akik 8–10 éves korukban érkeznek, nem asszimilálódnak teljesen – a mentalitásbeli különbségek megmutatkoznak. Az én gyerekeimhez az iskolában mindenki nagyon jól viszonyult, de ahogy nőnek, sokan a saját hazájukból találnak legjobb barátot maguknak. A lányok gyakrabban kötik össze az életüket valakivel a helyiek közül, a fiúk viszont szinte soha. A barátnőm fia, egy jóképű srác kiváló angoltudással, sokáig nem talált magának barátnőt. Aztán hazautazott a szünidőre, találkozott egy gyerekkori barátnőjével, feleségül vette és Kanadába költöztette.
• Karácsonykor itt tényleg mindenkinek szokás ajándékot adni: kollégáknak, szomszédoknak, barátok családtagjainak, tanároknak, sőt még annak a bolti eladónak is, akivel jó kapcsolatot ápolsz. Az első évben nem tudtuk ezt, ezért párszor kínos helyzetbe kerültünk. A karácsonyi ajándékok rengeteg pénzt és hosszas gondolkodást jelentenek arról, hogy kinek mit vegyél. A karácsonyra való készülődést jobb már nyáron elkezdeni – akkor nem terheli meg annyira a költségvetést. De aztán ajándékot adni nagyon kellemes.

• Kanadában szokás mosolyogni az idegenekre, és még inkább a szomszédokra. De ez nem jelenti azt, hogy barátok vagytok. Egyszer a régi kerítésünket cseréltük. A szomszéd jóindulatúan figyelte a munkánkat, és amikor a kerítés elkészült, közölte, hogy a magassága 20 cm-rel meghaladja a megengedett normát, és ezt ki kell javítanunk, különben panaszt tesz, és megbírságolnak minket. Ekkor már nem nevettünk. Igaz, az összes szomszéd közül csak ő bizonyult ilyen kellemetlennek.
• Általában az emberek nagyon jóindulatúak, mosolyognak, mindig készek pár szót váltani. De senki sem siet barátkozni veled. És míg egy nagyvárosban ezt normálisnak veszik, addig a kisebb településeken és városkákban ez észrevehető. Például valaki a helyiek közül rendezhet egy közös bulit az egész környéknek, de téged nem hívnak meg – még 5–10 év után is idegen maradsz közöttük.
• A kanadaiak hatalmas mennyiségű szemetet termelnek. Nagyon sok a műanyag, és senki sem igazán aggódik emiatt. De igaz, igyekeznek szelektíven gyűjteni. Néhány helyen még külön konténerek is vannak a pizzásdobozoknak.

• A 60-as években Kanadában törvényt fogadtak el a háztartásbeliek védelmére: a férjnek válás esetén pénzt kellett biztosítania a volt feleségnek a viszonylag gondtalan megélhetéshez. Az idő eltelt, és most a törvény gyakran bumerángként üt vissza: ha a férj és a feleség bíróságon keresztül válik el, akkor a feleségnek, ha a hivatalos jövedelme magasabb a férjéénél, tartásdíjat kell fizetnie neki. Emellett a bíróság kötelezheti a nőt arra is, hogy megossza vele még a nyugdíját is, amit egész életében keresett.
• Ha már a válásokról beszélünk: bíróságon keresztül válni hihetetlenül drága „mulatság”. Ez több tízezer dollár. Egyetlen konzultáció egy ügyvédnél átlagosan 500 dollárba kerül. Egy viszonylag „vér nélküli” válás kb. 30 ezerbe kerül, és ez nem a legrosszabb eset. Ezért azok a házastársak, akik meg tudnak egyezni, általában egyszerűen aláírnak egy speciális megállapodást egy közjegyzőnél, amelyben minden pénzügyi és személyes kapcsolatukat rögzítik.

Boltok

• A nagy áruházláncoknak van egy olyan sajátossága, ami engem mindig lenyűgöz: a visszavételi politika (return policy). Ez azt jelenti, hogy bármit vissza lehet vinni a boltba, kezdve a nem ízlett kész fasírttól a konyháról, egészen az egy-két éve vásárolt, használt műszaki cikkig. Ez különösen jól működik az olyan láncoknál, mint a Costco, ahol éves tagsági kártyát kell vásárolni. A kártya körülbelül 100 kanadai dollárba kerül, de az alacsony áraknak köszönhetően nagyon gyorsan megtérül.
• Tényleg szinte mindent vissza lehet vinni: például egyszer vettem tojást, betettem a hűtőbe és megfeledkeztem róla. Két hét múlva lejárt a szavatossága. Addigra már vettem újat, de aztán mindent összekevertem, és azt hittem, hogy az újnak járt le a szavatossága. Felháborodva mentem a boltba, hogy visszavigyem, az eladónő pedig elnézést kért, elvette és adott újat, frisset. Még a blokkot sem kérte el. Csak később jöttem rá, hogy összekevertem a tojásokat, és a bolt nem tehetett róla.

• Vagy például vettünk kínai tésztát. A férjemnek ízlett, nekem nem: nem volt csípős, bár a címkén az állt, hogy „spicy” (csípős). Bementem a boltba, hogy visszavigyem a fél adagot, az eladó pedig a szeme se rebbent: elvette a tésztámat és adott egy újat.

• Pár hónapja rendeltem egy törölközőszárítót, de nem volt jó a mérete. Írtam az eladónak, hogy vissza akarom küldeni, mire ő azt válaszolta, hogy nem érdemes, és küldött nekem egy másikat. Most két törölközőszárítóm van – az egyik felesleges. Előtte a lányomnak rendeltem íróasztalt. Az asztalt elküldték, de nem tetszett nekünk. És megint csak az eladó felajánlotta, hogy válasszak egy másik darabot a weboldaláról, elküldte az új asztalt, az előzőt pedig megkért, hogy ne küldjem vissza.

Az utakon

• Mindenki vezet: már az iskolában megszerzik a tanulók a jogosítványt, 18 éves kortól pedig vezethetnek autót. És úgy tűnik, életük utolsó napjáig vezetik is: sehol máshol nem láttam ennyi idős embert a volán mögött. Nem csak idős embereket, hanem kifejezetten nagyon öregeket. Némelyikük alig tud járni. De azért rendesen vezetnek.
• Semmi esetre sem szabad kikerülni a megálló iskolabuszt. Ez súlyos vétség, amiért nagy bírság jár. Az első hónapokban annyira le voltunk döbbenve mindentől, ami körülöttünk volt, hogy megtettük. A semmiből előkerült a rendőrség, megállítottak minket, szigorúan megróttak, kiállítottak egy bírságot és büntetőpontokat adtak, ami miatt a következő egész évben sokkal többet kellett fizetnünk az autóbiztosításra.
• Itt másképp érzékeled a távolságokat. Korábban úgy tűnt, hogy 50–100 km-re ingázni a munkahelyre – valami irreális dolog. Most ez normális: sok ismerősöm él a városon kívül, és minden nap vonattal jár be dolgozni a központba. Ez kényelmes: a vonat óránként jár, nem áll dugóban, vannak benne olyan zónák, ahol tilos beszélgetni és zajongani – nyugodtan alhatsz még egy órát.

Időjárás

• Ha melegkedvelő ember vagy – akkor Vancouverbe menj. Márciusban ott már gyönyörűen virágoznak a fák. Ontarióban viszont a tél fél évig tart. Nem mindig van hó, de a hideg dermesztő: a közeli tavaknak köszönhetően a szelek egyszerűen jéghidegek. Általában februárra már borzasztóan eleged van a télből, nagyon vágysz a melegre. Ilyenkor szoláriumba kell menni.

A hó már október végén leeshet.

• Québec tartományban enyhébbek a telek és nagyon havas, a Mont-Tremblant hegy pedig igazi kanadai síparadicsom. A kormány ösztönzi a téli sportokat, és igyekszik megismertetni velük a felnövekvő generációt. Ezért tavaly például a gyerekeknek ingyenes volt a felvonóbérlet.

Szokatlan szokások és hagyományok

• A javítási munkák Kanadában csak engedéllyel végezhetők. Engedély nélkül nem lehet, még akkor sem, ha te vagy a világ legjobb építője. Sok honfitársunk mégis dolgozik engedély nélkül (természetesen szintén külföldieknél), és készpénzért feleannyit kérnek. De egy kanadai nem hívna ilyen munkást magához, hiszen ez azt jelentené, hogy meglopja az államot.
• Kanadában nem szokás hazudni: általában ha feltesznek neked egy kérdést, senki sem számít arra, hogy hazudni fogsz. Automatikusan mindenki az igazságot várja, és az általad adott információt hitelesnek fogadják el. Eleinte még vicces is volt, de idővel hozzászoksz ehhez. Talán ezért is szoksz le arról, hogy mindenhol csapdát keress. Azt mondták, hogy így lesz – akkor valóban úgy is lesz.
• Protekció itt nincs – nem lehet „megbeszélni” egy ismerőssel, vagy pénzt adni valakinek egy szolgáltatásért. Az illetőt kirúgják és megfosztják az engedélyétől. Senkinek eszébe sem jut ilyesmit megpróbálni.
• A gyerekeket arra tanítják, hogy a rendőrségre ne mint büntető kézre tekintsenek, hanem mint barátokra, akik segítenek. A nagymamánk egyszer régimódi módon megfenyegette az unokáját a rendőrséggel, hogy jól viselkedjen. Az meglepődve válaszolta: „Dehogy, nagyi, a rendőrök a barátaink!”

Amikor Kanadába jöttem, az Ígéret Földjeként képzeltem el, ahol minden tökéletes. De idővel meg kellett értenem, hogy ez nem így van – nincs tökéletes ország. Ennek ellenére nem bánom a költözést. A nehézségek ellenére idővel Kanada lett az otthonom. Megszoktam a furcsaságait és a hiányosságait – számomra még mindig több az előnye.