A copf, a főkötő, a kiengedett tincsek – mindezek olyan jeleknek számítottak, amelyek alapján a közösség „olvasta” a nőt: lány-e vagy asszony, gyászol-e, fogadalmat tett-e, vagy épp ünnepel. Nézzük meg, miért lett a copf a norma, és miért volt a kiengedett haj egy olyan jelzés, amitől tartottak az emberek.
Copf: mit árult el a lányról?
A copf nem egyszerűen kényelmes viselet volt. A közösségi kultúrában a lány státuszát, a szorgalmát és a házasságra való felkészültségét jelölte. A hosszú, dús, ápolt haj (copf) az egészségről és a gazdaságiasságról tanúskodott – ezeket a tulajdonságokat legalább annyira értékelték, mint a hozományt. A hajat erőnek tekintették és óvták: nem dobták a földre, nem égették el a szeméttel a kemencében, nem adták idegennek – „hogy el ne vegyék a boldogságot”.
A hétköznapokon a lányok egy copfba fonták a hajukat, és szalaggal, hajdíszzel vagy koszorúval takarták. Ünnepeken szalagokat, gyöngyöket, virágokat tettek bele – nem a flörtölés miatt, hanem hogy hangsúlyozzák hajadon státuszukat. Hétköznap a frizura szerény volt: egy faluban a kiengedett hajat a közösségi szabályok megsértésének tekintették.
A „lánycopf” a szertartásokban
A copf részt vett az ember életének kulcsfontosságú átmeneteiben. A szemléken és a lakodalmi tárgyalásokon a vőlegény és a násznép nemcsak a hozományt, hanem a hajat is felmérte: „a derékig érő copf egyet jelentett azzal, hogy a menyasszony csinos”. A babonás lányok gyakran fésülték a hajukat a tükör előtt, ezzel „hívogatva” a jövendőbelit – a hajat a belső és a külső világ közötti vezetőnek tekintették.
Dupla copf
A házassággal minden megváltozott. A lány egyetlen, árva copfja eltűnt: a hajat két fonatba rendezték, majd fejfedő – főkötő, kendő, párta – alá rejtették (a változatok a tájegységtől és a jómódtól függtek). Fedetlen fővel mutatkozni házas asszony számára illetlenség volt. A fejfedő nemcsak a szerénység jele volt, hanem védő talizmán is: úgy hitték, hogy a fedett haj „féken tartja” a női erőt, és védi a házat a rontástól.
A fejfedő mérete és díszítése jelezte a család anyagi helyzetét. Az ünnepi főkötőket gyöngyökkel és flitterekkel hímezhették, a hétköznapiak formálisak voltak, a parasztok pedig egyszerű kendőket viseltek. A lényeg: a lánykori copfot, mint a szabadság és a választás jelképe már a múlté.
Mikor mutatkozhatott az asszony fejfedő nélkül?
Ritkán és különleges alkalmakkor – a fürdőben, nők körében, vagy csecsemő altatásánál. Ezeket az intim helyzeteket biztonságosnak tekintették: nincs „idegen tekintet”, nincs ok a pletykára. Az utcán a férjes asszony kiengedett haját a norma megsértéseként értelmezték.
Mit jelentett a kiengedett haj?
A kiengedett haj a hagyományban a különleges állapot, nem a mindennapi viselet jele volt. Ki lehetett engedni:
- Gyászban vagy bűnbánatban. A „haját tépi” a szélsőséges bánat gesztusa. Az asszony temetésen vagy bűnbánó imádság alatt engedte ki a haját – mint a belső gyász külső jele.
- Szertartásokban. Régen is voltak „szabad” ünnepek (pl. nyári napfordulóhoz köthető rítusok), amikor a lányok meglazíthatták a copfot – ez nem mindennapi norma, hanem rituális „engedély” volt.
- Baleset vagy betegség esetén. Azt hitték: a befont copf „tartja” az erőt, a kiengedett tincsek pedig „kiengedik” a hőt, enyhítik a lázat. Ez egyfajta házi praktika volt a betegségek kezelésére.
- Balszerencse vagy rossz hírnév jeleként. A közösségi erkölcsben a kiengedett hajat az erkölcsi „kiengedéssel” asszociálták – nem véletlen a szavak hasonlósága. Egy kiengedett hajú lányt merésznek, „engedetlennek”, „könnyelműnek” tarthattak.
Miért volt „veszélyes” jel a kiengedett haj?
A hajat az életerővel és a szexualitással kapcsolták össze. Az irányított erő – befont, elrejtett, a házba és a háztartásba irányított. A be nem font haj mintegy „elengedi” a határokat, provokál, akadályozza a munkát. Innen ered a tilalom a mezőn vagy a vásárban, különösen a férjes asszonyok esetében: nehogy felesleges tekinteteket és beszélgetéseket keltsen.
Rövid összefoglaló
A copf a magyar (és az európai paraszti) hagyományban fegyelmet, munkát és egyfajta visszajelzést jelentett, hogy a nő készen áll a felnőtt szerepre. A kiengedett haj különleges állapot volt: gyász, szertartás, baj vagy a norma elleni tiltakozás. A többi hely és idő kérdése volt.
Te hogyan látod mai szemmel ezt a régi „frizuranyelvet”: korlátozásként vagy olyan kulturális kódexként, amit érdemes ismerni és tiszteletben tartani?
