14 ember elmesélte, hogyan alakult az életük, miután örökbe fogadták valaki más gyermekét

Gyermeket örökbe fogadni – egy bonyolult, izgalmas, reményekkel teli utazás, ami gyökeresen megváltoztatja az ember életét. Vannak, akik egy pillanat alatt családra lelnek, szorosabb köteléket kovácsolva, mint a vérszerinti kapcsolatok, míg mások évekig építgetik a kapcsolatot, lépésről lépésre, de sosem találnak igazán közös hangot.

A Liked.hu-nál hiszünk abban, hogy az örökbefogadásra vállalkozóknak nemcsak hatalmas szívvel, de bátorsággal és türelemmel is kell rendelkezniük. Csak így van esély ugyanis arra, hogy a „más” gyerekből egy nap aztán tényleg „saját” váljon.

1.

A szüleim örökbe fogadták a bátyámat. Minden rokon és ismerős biztosra vette, hogy nem tudnak majd belőle normális embert nevelni, és hogy ebből nem sülhet ki semmi jó. Hiszen a gének… Végül a bátyám kitűnő eredménnyel érettségizett, majd summa cum laude diplomát szerzett az egyetemen. Ő az egyetlen ember, aki mindig mellettem áll, és bármilyen helyzetben is vagyok, kedves és őszinte marad. Nagyon nagyra értékelem és tisztelem a már régóta „saját” bátyámat. A gének egy dolog, de a szeretet és a nevelés egészen más. © Overheard / VK

2.

A mentorom és barátnőm egyszer úgy döntött, hogy örökbe fogad egy gyermeket. Hegynyi papírt gyűjtött össze. Én is a jótállók listáján voltam, mivel egy „problémás” kisfiút fogadott örökbe. Mindenki aggódott, hogy nehéz dolga lesz: a gyerek kicsi volt, gyenge, és nyilvánvalóan elmaradt a szellemi fejlődésében. A kisfiú most 14 éves, Montenegróban él az édesanyjával, díjakat nyer sportversenyeken, és dicséreteket kap a kiváló tanulmányi eredményeiért. A mentorom szavaival élve: „Én csak azt láttam, hogy szüksége van a szeretetre.” © Timofey Kryukov

3.

Nyolc évig éltünk gyermektelenül, mire elhatároztuk magunkat az örökbefogadás mellett. Két, 2-3 éves kisfiút szerettünk volna. Valamiért mégis egy 6 éves kisfiút ajánlottak fel nekünk először, elmesélve a szomorú sorsát. Először visszautasítottuk a lehetőséget, hiszen már a hallottak is megrázóak voltak. De amikor a férjemmel megláttuk a fényképét, összenéztünk: ő az. A fotón nem egy kis szépség volt: kopasz, füle kicsit elálló, fogatlan mosoly. De hirtelen nem számított sem a múltja, sem az állapota, sem a múltbeli és jövőbeli problémák. Csak az éreztük, hogy ő a miénk.

A második örökbefogadásunk nehezebb volt. Először egy 1,5 éves kisfiút ajánlottak fel, akivel nem volt semmilyen probléma, a találkozón is aranyosnak tűnt, de nem éreztük azt a bizonyos „érzést”. Sok kritikát kaptunk emiatt: „Nem a piacon vagytok, hogy válogassatok!” – ez még egy kedvesebb megjegyzés volt.

Mi már tudtuk, milyen ez az „érzés”, az első fiúnk örökbefogadásakor már átéltük. Hiába éreztük, hogy ez a kisfiú nem illik hozzánk, sokan elítéltek minket a döntésünkért. Végül ultimátumot kaptunk: vagy őt fogadjuk örökbe, vagy senkit. Nagyon aggódtunk, de a szívünkre hallgattunk, és nemet mondtunk. Ezzel a „nép ellenségévé” váltunk. Ha nem lett volna az a sikerélmény az első fiúnkkal, valószínűleg örökre bezárult volna előttünk a gyámügyi hivatal ajtaja.

De aztán megtörtént a csoda. Egy önkéntes csoportban megláttam egy fotót, ami megállította a szívemet. Megmutattam a férjemnek, és ő azonnal rávágta: „Ez a mi kisfiúnk!” Fél évig küzdöttünk érte, de végül sikerült örökbe fogadnunk. Már tíz éve vagyunk szülők. Sok nehézséggel kellett szembenéznünk, voltak olyan pillanatok, amikor feladtuk volna, de nem tettük. Mert ezek a mi gyerekeink. A mieink, száz százalékig. © mari.ar / Pikabu

4.

Nyolc évvel ezelőtt a családunk örökbe fogadott egy négyéves kisfiút. A szüleim minden pénzüket, amit egy autóra gyűjtöttek, arra fordították, hogy elintézzék a papírokat, ruhákat vegyenek neki, és beillesszék őt a családba. Az édesanyám felmondott a munkahelyén, hogy segítsen neki alkalmazkodni az új környezethez. Minden energiánkat és lelkünket beletettük ebbe a gyerekbe.

Mostanra azonban elvesztettük a vágyat, hogy szeressük őt és családtagként fogadjuk el. Lop otthon és az iskolában a barátaitól, rengeteget hazudik, és csak kettesekre tanul. Lusta és öntelt, még a kamaszkorba sem lépett be. Semmiben sem tiszteli a szüleit, és úgy gondolja, hogy mindenki tartozik neki. Nyolc évnyi idegesség és veszekedés. © Overheard / VK

5.

Nyolc éves volt a lányunk, amikor örökbe fogadtuk. Már volt egy 13 éves fiunk, és én nem tudtam több biológiai gyermeket vállalni, de nagyon vágytam még egy kislányra. Egy árvaházban találkoztunk vele, gyönyörű volt, és a szívembe zártam. A családja egy tragikus balesetben vesztette életét.

Most már 19 éves, de sosem hívott anyának. Minden rendben van, de még mindig olyan érzés, mintha csak vendég lenne nálunk, nem családtag. Minden kedvessége és hálája ellenére nem érzem azt a bensőséges kötődést, amit szeretnék. Azt akarom, hogy otthon érezze magát, és hogy tudja, ez az ő otthona is. Kísértenek a szavai, amiket 11 évesen, az első veszekedésünk során kiáltott: „Nekem már van anyukám és apukám, és ti soha nem léptek a helyükbe!” Pedig annyira szeretjük őt. © Overheard / VK

6.

Két örökbefogadott fiunk van, akik testvérek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a feleségemmel sosem gondolkodtunk el azon, hogy helyesen cselekedtünk-e, amikor örökbe fogadtuk őket a gyerekotthonból. De az is biztos, hogy sosem bántuk meg a döntésünket.

Az elején nehéz volt a beilleszkedés mindannyiunk számára. A fiúknak meg kellett szokniuk a új környezetet, nekünk pedig meg kellett tanulnunk, hogyan bánjunk velük türelmesen és szeretettel. Idővel azonban rájöttek, hogy itt valóban szeretik őket, és megnyugodtak.

Természetesen az örökbefogadott gyerekek mindig hordoznak magukban egyfajta fájdalmat. Emlékeznek a múltjukra, de nem tudnak visszatérni hozzá, és nem tudnak teljesen megszabadulni tőle. Ez az örökbefogadás talán legnehezebb része. De hát léteznek-e olyan gyerekek, akiknek egyáltalán nincsenek problémáik? Természetesen nem. Ezért nem bánjuk meg az örökbefogadást. Sőt, hálás vagyok a fiaimnak, és ezt szavakkal ki sem tudom fejezni! © William Spencer / Quora

7.

Egyedülálló ismerősöm 5 évesen örökbe fogadott egy kislányt, Dását. Minden rendben volt, amíg a lány 14 évesen nem tudta meg az igazságot egy „bunkó” tanárnőtől. Teljesen kiborult: vádolta a nevelőanyját minden bűnnel, elkezdett otthonról kiszökni, és rossz társaságba keveredett. Még egy ismert tévéműsorba is jelentkezett, hogy megtalálja a biológiai anyját. Végül nemcsak az anyját, de egy ikertestvérét is megtalálták, akit egy másik család fogadott örökbe.

A biológiai anya, egy elesett nő, a találkozáskor még a küszöbre sem engedte be Dását. A húga minden rábeszélés ellenére határozottan kijelentette, hogy az ő igazi szülei azok, akik felnevelték. Dása pedig soha nem tudott megbocsátani sem a biológiai anyjának, aki elhagyta, sem a nevelőanyjának, aki ennyi éven át titokban tartotta az örökbefogadás tényét. © Overheard / VK