A modern vívmányok megjelenése előtt a nőknek a lehető legfurcsább testápolási praktikákhoz kellett folyamodniuk.
Éjjeliedények
A csatornázás hiánya miatt az illemhelyet a legegyszerűbb edény, az éjjeliedény helyettesítette. Annak tartalmát pedig egyszerűen kiöntötték az ablakon. Ezt a műveletet mindig kiáltás kísérte – Angliában és Skóciában ez a „gardy-loo” volt, ami annyit tesz: „Vigyázz!” Azt gondolnád, lehetetlen volt az utcákon közlekedni, de általában felfogadtak embereket a tisztításukra. Néhány gazdag házban léteztek illemhelyiségek, de ezek erősen különböztek a maiaktól.
Az európai hölgyek és urak közvetlenül a padlóra végezték a dolgukat, a cselédség pedig azonnal feltakarított utánuk. Mondanom sem kell, hogy ezután szörnyű szag terjengett. Ilyen „aroma” nélkül csak a legfelsőbb nemesség élhetett – azt beszélik, amikor már levegőt sem lehetett venni a kastélyában, Lajos király egész kíséretével egy másik rezidenciába költözött, távollétében pedig az épületet alaposan kiszellőztették és rendbe tették.
Vécépapír helyett
A vécépapír első megfelelőit már a 6. században feltalálták: a kínaiak rizspapírból készítettek kis négyzeteket a személyes higiéniához. De Európába ez a fejlődés lassan ért el – a kínaiak találmányát undorítónak tartották. A gazdag európaiak abban az időben mindig különös eszközöket használtak, amelyeket gomfusnak vagy gomf-pálcának neveztek – lényegében egy fapálcikára kötött szivacsot. Ezeket még az ókori Rómában találták fel. A szegény emberek viszont nem sokat gondolkodtak, és mindent felhasználtak, ami a kezük ügyébe került.
Mosakodás
Mondanom sem kell, hogy Európában nem mosakodtak túl gyakran. A fürdők akkoriban egyáltalán nem voltak népszerűek. De a saját bűzét senki sem tudta sokáig elviselni. Annál is inkább, mivel a fürdés hagyománya már az ókori Rómában is létezett. A szerzetesi kultuszok pedig a vízzel való mosakodást a spirituális gyakorlat részének tekintették.
A gazdag európaiak néha (nem túl gyakran, mivel ezt nem tartották egészségesnek) vettek fürdőt. Legtöbbször az egész család egyazon vízben mosakodott – képzeld csak el, milyen nehéz dolga lehetett az utolsónak.
Az egyszerű emberek pedig kizárólag folyókban, tavakban vagy meleg vizű forrásokban fürödhettek. Emiatt szinte mindig hideg vízben mosakodtak. Télen pedig erre egyszerűen nem volt lehetőségük, mivel a fagyban vizes fejjel tartózkodás kihűléshez, tüdőgyulladáshoz és korai halálhoz vezethetett.
Szappankészítés
A középkorban a szappant mindenből elkészítették, ami a kezük ügyébe akadt: fahamuból, amelyet faggyúval vagy olajjal kevertek, néha még mészből is. Ezekből kis lepényeket formáztak, amelyekhez később szárított gyógynövényeket és természetes illatosítókat adtak. Az egyszerű nép lúgos szappant készített, amely annyira durva volt, hogy akár le is marhatta a bőrt, ha túl erősen dörzsölték vele.
Szájhigiénia
A középkorban fogkefe helyett kihegyezett végű fapálcikát vagy zúzott mészkővel megszórt textildarabot használtak, amit szét kellett rágni. Azonban a rendszeres fogmosás nem volt szokás – sokáig magát ezt a tevékenységet illetlennek tartották. Emiatt az emberek fogai szinte azonnal elrothadtak. De mindenki vakító mosolyra vágyott, ezért a gazdag európaiak felvásárolták a szegények egészséges fogait, és valahogyan rögzítették azokat maguknak. A fogápolás szükségességéről először csak a 17. században beszéltek, amikor megjelent egy könyv, amely a fogszuvasodást „fogférgekként” írta le. A fogkefék tömeggyártása csak 1780 körül kezdődött meg.
Fogamzásgátlás
Kolumbusz 1492-es amerikai expedíciója váratlan „ajándékot” hozott Európába: a szifiliszt. Néhány év múlva a betegség már minden európai országban elterjedt. Sok kísérletet tettek a védekezés feltalálására, de az óvszer megjelenésére még legalább néhány évszázadot várni kellett – az első ilyen eszköz gyártásának hivatalos dátuma a 17. századra tehető.
Az ásatások során talált legrégebbi darabok vékony állatbőrből vagy belekből készültek. Így például a Dudley-kastély emésztőgödrében talált leletből kiderült, hogy a 17. század közepén a királyi testőrség katonái viseltek ilyeneket – minden bizonnyal a nemi betegségek megelőzése érdekében.
A nem kívánt terhesség elleni védekezésül a nők „fogamzásgátló dugaszokhoz” folyamodtak – szivacsokhoz, amelyeket a méh bejáratához helyeztek. Az ókorban, majd később a középkorban a gyógyítók „szenvedélyölőket” terjesztettek – ezeket már Arisztotelész is leírta. A vég nélküli szülésektől megfáradt nők ezeket férjeik ételébe keverték, remélve, hogy csillapítják azok lelkesedését. Felhasználtak beléndeket, póréhagymát, kerti liliomot, koriander- és salátamagot, rutát és kámfort.
Terhességmegszakítás
Titkos abortuszok mindig is léteztek, és nemritkán maguk a terhes nők végezték el azokat. Ehhez bármilyen hegyes tárgyat használhattak: kötőtűt vagy orsót. Egy másik népszerű módszer a mérgek használata volt. Például jód, glicerin vagy higany (Kínában ezt még közvetlenül a méhbe is juttatták). Természetesen ezeknek a beavatkozásoknak az eredménye siralmas volt mind a magzatra, mind a nőre nézve.
A menstruáció sajátosságai
Már az ókori Egyiptom idejétől kezdve a nők fapálcikákból készült tamponokat használtak, amelyeket papiruszba csavartak. A római nők, akik hozzáfértek a gyapothoz, vattakorongokat használtak erre a célra. A középkori Európában a nők a szoknyájuk övéhez tűzött szövetpólyákkal próbálták felfogni a menstruációs váladékot.
A betéteket naponta akár tízszer is ki kellett mosniuk és cserélniük. A helyzet az első világháborúig nem változott, amíg az ápolónők fel nem fedezték a nedvszívó sebészeti törlőkendők használatát. Ez a felfedezés lett az első lépés a modern higiéniai eszközök feltalálása felé.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
