Első ránézésre egyértelműnek tűnhet a válasz: az élet csak egyszer jelent meg a Földön, és utána indult fejlődésnek.
Az első, primitív élőlényekből szépen lassan kialakultak a baktériumok, az archeák, a növények, az állatok, és végül mi, emberek is. A valóságban azonban a címben is feltett kérdés ennél sokkal bonyolultabb.
Az tehát nem kérdés, hogy a Földön van élet. Azt is tudjuk, hogy évmilliárdokkal ezelőtt alakult ki. Azt viszont már nem, hogy a természet hányszor próbálta meg elindítani, és ebből hányszor járt sikerrel.
Minden élőlény felépítése meglepően hasonló. A baktériumok, a gombák, a fák, a bálnák és te magad is DNS-t és RNS-t használsz az információ tárolására és továbbítására. A fehérjék aminosavakból épülnek fel, a sejtek pedig ATP-t használnak egyfajta „univerzális energiavalutaként”. Ráadásul az is kifejezetten érdekes, hogy a genetikai kód is szinte teljesen megegyezik minden földi élőlényben. Ez persze nem puszta véletlen.
Az a hihetetlen sokszínűség, amit ma a Földön látsz, egyetlen közös gyökérre vezethető vissza: az utolsó egyetemes közös ősre, akit a tudomány LUCA-nak (Last Universal Common Ancestor) nevez. Fontos azonban tisztázni: szigorúan véve LUCA nem a legelső élőlény volt a bolygón. Sokkal inkább az utolsó közös metszéspont, ahonnan a ma ismert élet összes ága szétvált.
És itt jön a legizgalmasabb rész. Az, hogy a ma ismert életnek egyetlen közös őse van, egyáltalán nem bizonyítja, hogy az élet csupán csak egyszer alakult ki. Ez csak annyit jelent, hogy egyetlen sikeres vonal maradt fenn napjainkig. A korai Földön óceánok, heves vulkáni tevékenység, kémiailag gazdag környezet, számtalan energiaforrás és szerves molekula volt jelen – ráadásul évmilliók álltak rendelkezésre a természet kísérleteihez.
Ilyen körülmények között a „proto-élet” különféle formái is megjelenhettek: olyan egyszerű kémiai rendszerek, amelyek már képesek voltak a növekedésre, az anyagcserére és valamilyen primitív öröklődésre. Végül azonban csak egyetlen vonal élte túl ezt az időszakot.
Ne egyetlen, magányos magból kikelt életfaként képzeld el a kezdeteket, hanem egy egész, sokféle fából álló erdőként! Volt, ahol a kémiai rendszer instabilnak bizonyult és szétesett. Máshol egyszerűen nem tudta megbízhatóan továbbörökíteni az információt. Megint máshol egy életvonal egész egyszerűen alulmaradt a versenytársával szemben. Így aztán, évszázmilliók elteltével már csak egyetlen vonal maradt, ami végül elindította a ma ismert biológiai evolúciót.
Ettől a ponttól kezdve az egyetlen túlélő vonal behozhatatlan előnyre tett szert. Már nem csupán passzívan létezett a környezetében, hanem elkezdte a saját képére formálni azt. Az első sikeres organizmusok felhasználták a rendelkezésre álló molekulákat, elfoglalták az ideális ökológiai fülkéket, és szó szerint „felélték” azokat a kémiai erőforrásokat, amelyekből elméletben egy újabb életforma sarjadhatott volna.
Éppen ezért nagyon is elképzelhető, hogy a korai Földön az élet többször is kialakult, de ezek a „kísérletek” – egyetlen kivétellel – mind kudarcba fulladtak. A nyomaik pedig már rég megsemmisülhettek: a molekulák lebomlottak, a kőzeteket a geológiai folyamatok átalakították, az óceánok és a kontinensek átrendeződtek, miközben az egyetlen, igazán sikeres életvonal szépen lassan uralma alá hajtotta az egész bolygót.
Érdemes megemlíteni egy kifejezetten izgalmas hipotézist is, mely szerint létezhet egy úgynevezett „árnyékbioszféra” a Földön – vagyis olyan élőlények összessége, amelyek a mienktől teljesen eltérő biokémiával rendelkeznek.
Lehet például más a molekulakészletük vagy teljesen szokatlan az anyagcseréjük. Magyarán: valahol a mélyben talán rejtőzhet még egy életvonal, amelyik túlélte az elmúlt évmilliárdokat. Erre azonban egyelőre semmilyen kézzelfogható bizonyíték nincs. Eddig bármilyen extrém élőlényt is fedeztek fel, mindegyik pontosan ugyanahhoz az életfához tartozott, amelyikhez mi is tartozunk.
