Az egyik cikkben megjelent egy leírás a Marson lévő hatalmas vízesésről – egy olyan áradatról, amely a láva által elolvasztott örök fagy miatt keletkezett, és úgy zúdult a feneketlen Valles Marineris kanyonba, mint egy lejtőn hömpölygő, több száz méter mély tenger – rengeteg kommentet szült. Az egyik hozzászóló a messinai eseményt hozta fel példaként. Vajon a Földön nem fordultak elő ennél is monumentálisabb katasztrófák?
El kell ismernünk, hogy a megjegyzés teljesen jogos. A 6,08–5,33 millió évvel ezelőtt lezajlott messinai krízis – amelyet „sókrízisnek” is neveznek – egy olyan katasztrófasorozat volt, amely során a Földközi-tenger medencéje többször is teljesen kiszáradt, majd újra feltöltődött. Ezek az események rendkívül izgalmasak, mégis kevésbé ismertek, mint a fekete-tengeri özönvizek, amelyek időben ezerszer közelebb állnak hozzánk.
Ennek ellenére a gibraltári vízesést a Marson nemrég felfedezett vízeséssel összehasonlítani nem teljesen korrekt. A Marson ugyanis minden tisztán látszik: közvetlenül megfigyelhetjük a hömpölygő víz által hagyott nyomokat, a műholdképek pedig tökéletes alapot nyújtanak a számításokhoz. A messinai eseményeket viszont csak találgatni lehet, a rekonstrukciójuk nem egyértelmű, hiszen a geológia nem tálalja nekünk a kirakós összes darabkáját.
A történetet a Tethys-óceánnal kell kezdenünk. Volt a Föld történetében egy ilyen hatalmas víztömeg, amely a mezozoikumban még igencsak tekintélyes méretekkel büszkélkedhetett. Volt, de aztán megszűnt létezni. Azok a rendszerszintű törésvonalak, amelyekből a kontinentális lemezeket széttoló, fiatal óceáni kéreg származott, egyszerűen bezárultak. Mellesleg geológiai szempontból a Jeges-tenger sem igazi óceán már, hanem inkább az Atlanti-óceán egyik melléktengere, hiszen az utolsó aktív törésvonal is az Atlanti-óceán felől nyúlik bele… De ez most nem lényeges. Miután elveszítette az aktivitását, a Tethys rohamosan zsugorodni kezdett, mert a többi óceán által lökött kontinensek minden irányból elkezdték préselni.
A Tethys addig zsugorodott, amíg végül a mai Földközi-tenger medencéjévé törpült. Eurázsia és Afrika a széleikkel egymásnak feszültek, és bár teljesen nem tudtak összeforrni, a kontinentális talapzatok találkozásánál – a mai Gibraltár vonalában – a kőzetek elkezdtek felfelé türemkedni. Ezt a folyamatot az Atlanti-óceán felől a lemezek alá bukó óceáni kéreg is emelte.
Ennek eredményeként nagyjából 8 millió évvel ezelőtt egy hegylánc kezdett növekedni az Atlanti-óceán mentén. Ez a gát végül 6,08 millió évvel ezelőtt kiemelkedett a vízből, és teljesen elvágta a Földközi-tengert az óceántól. A tenger ekkor drámai gyorsasággal száradni kezdett, mivel a medencébe torkolló folyók nem tudták ellensúlyozni az intenzív párolgást.
A késő miocén kor klímája már hasonlított a maihoz. Ekkorra például az Antarktisz jégtakarója már teljesen kialakult. Erre a részletre érdemes odafigyelni, ha meg akarod érteni a folyamatok lényegét, és azt, hogy miért olyan nehéz a tudósoknak rekonstruálniuk a múltat. Mert bizony a hegyek nőttek: a fiatal, még el nem zárt Földközi-tenger térképén jól látszott az Ibériai-félsziget és Marokkó között emelkedő láncolat. Ám ahogy az a hegyeknél szokás, a növekedésük csigalassúsággal zajlott.
Ezzel szemben a Világóceán vízszintje sokkal gyorsabban ingadozott, akár több tíz métert is változva fel s le. Gondolj bele: pusztán az, hogy a Földközi-tenger medencéjéből elpárolgott az összes víz (ami alig 5-10 ezer év alatt mehetett végbe), és ez a hatalmas mennyiség máshol esett le eső formájában, a globális tengerszintet 10 méterrel emelte meg! Ez a plusz önmagában is elég lehetett volna ahhoz, hogy új szoros nyíljon Európa és Afrika között. Vagy éppenséggel mégsem volt elég.
Akárhogy is, ma már biztosan tudjuk, hogy 6,08 és 5,33 millió évvel ezelőtt – mielőtt a kőzetlemezek mozgása létrehozta volna a mai mély szakadékot, a tartós Gibraltári-szorost – a Földközi-tenger legalább 11-szer száradt ki teljesen vagy részben. Néha csak hatalmas, szuper-sós lagúnákra és tavakra esett szét, néha viszont valószínűleg csontszárazzá vált a medre. E folyamat során gigantikus mennyiségű tengeri só rakódott le és temetődött el: mire a víz újra visszatért, a sós sivatagokat már vastag homokréteg borította. Ennek a hatalmas sókiválásnak az lett a következménye, hogy a világóceánok globális sótartalma érezhetően visszaesett.
De vajon mi zajlott eközben a medence fenekén? Teljes kiszáradás esetén a szárazföld helyenként közel 4 kilométerrel került a világóceán szintje alá. Ez azt jelenti, hogy a légnyomás a megszokottnak majdnem a duplájára nőtt, a hőmérséklet pedig a 80 Celsius-fokot is elérhette! Nyilvánvaló, hogy a legmélyebben fekvő területek kietlen, élettelen pokollá változtak, bár a medence peremein – a mai tengerpartok környékén – már élhetőbb félsivatagok és szavannák alakulhattak ki.
Ha már a szavannáknál tartunk: nagyjából erre az időszakra datálhatók azok a Krétán talált lábnyomok, amelyek egy felegyenesedve járó majomtól, egy korai, „európai típusú” Australopithecustól származnak. Ő a mai szigetre természetesen Afrikából vándorolt át – de teljesen gyalog! Ez is azt bizonyítja, hogy helyenként és időnként a Földközi-tenger kiszáradt medrében korántsem voltak teljesen reménytelenek az életfeltételek.
Később persze visszatért a víz, utána pedig beköszöntött a negyedidőszaki jégkorszak, így az európai emberszabásúak közül azok, akik nem fulladtak vízbe, végül mind megfagytak. De térjünk vissza a vízhez, hiszen ez a legizgalmasabb kérdés: mi a helyzet azzal a bizonyos monumentális vízeséssel?
Ahogy a fentiekből már kitalálhattad, nem egyetlen vízesésről beszélünk. Az Atlanti-óceán vize időről időre, ciklikusan tört be a Földközi-tenger medencéjébe. Ennek a léptéke tág határok között mozgott, de olykor egészen elképesztő méreteket öltött.
A geológiai adatok arra utalnak, hogy bizonyos pontokon és időszakokban a vízszint emelkedése elérte a napi 10 métert is (összehasonlításképp: a fekete-tengeri özönvíznél a víz naponta csupán fél métert emelkedett). Ez azt jelenti, hogy a beömlő vízhozam ezerszeresen múlta felül az Amazonasét! Ezzel a Föld simán lepipálja a vörös bolygót: a Mars ugyanis legfeljebb olyan ősi áradásokkal büszkélkedhet, amelyek „mindössze” ötszázszor voltak nagyobbak az Amazonasénál.
A vízesés kérdése viszont már egy kicsit trükkösebb.
Természetesen szó sem volt klasszikus értelemben vett „vízesésről” – ahogy egyébként a Marson sem. Ahhoz ugyanis, hogy a víz egy függőleges sziklaperemről zubogjon alá, először is egy tartós sziklaperemre van szükség. Ezt a párkányt maga a víz alakítja ki azzal, hogy a legellenállóbb kőzetek kivételével mindent elmos. Ehhez viszont rengeteg idő kell, míg ezek a tengeri „óriásfolyók” legfeljebb néhány hónapig tomboltak, mielőtt kiegyenlítődött a vízszint.
A víz egyszerűen megemelkedett az Atlanti-óceán felől a természetes gát legmélyebb pontjáig, átbukott rajta, és egy több száz kilométer hosszan elnyúló, lankás lejtőn zúdult le a mély medencébe. Kezdetben csak a hatalmas hullámok csaptak át rajta. Idővel a hullámok ereje lemosta a felső üledékréteget, and kialakult egy állandó meder – egy kezdetben még sekély, de tetszőleges szélességű folyam.
A száguldó víztömeg aztán folyamatosan mélyítette a saját medrét, miközben egyre gyorsabbá és pusztítóbbá vált. A becslések szerint a csúcsponton a sodrás mélysége akár a több tíz métert is elérhette, sőt, megeshetett, hogy a víz nem egyetlen mederben, hanem egyszerre több gigantikus „folyóként” hömpölygött alá a sötét mélységbe.
