Az ókori Róma fényűző villái mozaikpadlóikkal, aranykupáikkal és illatos szobáikkal hivalkodtak pompájukkal, miközben a robotoló nők hallgatag csoportja láthatatlan maradt. A rabszolganők a római házak rejtett mozgatórugói voltak, miközben észrevétlenek maradtak a birodalom tekintete előtt.
Ezek a nők nemcsak a mindennapi házimunkát végezték. A rabszolganőket betegápolóként, bizalmasként és ágyasként is alkalmazták. Időnként megpróbálták kihasználni korlátozott szabadságukat a túlélés vagy a függetlenség elnyerése érdekében.
Mindennapi életterük egy olyan rendszer keserű valóságát fedi fel, amely elvette méltóságukat, de nem engedte a személyiségük teljes megsemmisülését.
A házon belül
Hajnalban a római elit házaiban a rabszolganők ébredtek elsőként, kemény fekhelyeikről keltek fel, még mielőtt a nap a cseréptetők fölé emelkedett volna.
Első feladatuk Vesta istennő szent tűzhelyének meggyújtása volt, mivel ez a szertartás jelentette minden ház körüli tevékenységgel teli nap legfontosabb kezdetét.
Dermedt ujjakkal babráltak a száraz rőzsével, reménykedve, hogy sikerül lángot csiholniuk. Ezt követte a nehéz vizesvödrök cipelése a közkutakról, a veszélyes macskaköves utakon.
A nap még csak alig kezdődött el, és még várt rájuk az ízetlen árpakása megfőzése – anélkül, hogy ők maguk bármit is ettek volna reggelire.
A takarítás csak egy része volt a feladataiknak. A rabszolganőknek ismerniük kellett uraik ízlését a borok terén, meg kellett érezniük a gyerekek hangulatát, fel kellett szolgálniuk az ételt, mindeközben pedig szinte észrevétlennek kellett maradniuk.
Egyesével fényesítették a padlólapokat, súrolták a szobrokat és igazgatták a párnákat, hogy fenntartsák a kifogástalan tisztaságot, és elkerüljék a váratlan büntetéseket.
Nyakukon vésett táblácskákkal ellátott nyakörvek függtek – kóbor állatokhoz hasonlítottak miattuk. Azok közülük, akiknek szerencséjük volt, úgy élhették túl a napot, hogy nem kellett nyilvános megaláztatást elszenvedniük.
A római társadalom kémnői
A rabszolganők fizikai munkát végeztek, de egyúttal megfigyelők is voltak. Ott voltak a konyhákban, a hálószobákban és a fürdőkben – állandóan szem előtt, de beleszólás nélkül.
Ez a helyzetük lehetővé tette számukra, hogy meghallják az elit titkait – szerelmi intrikákat, politikai árulásokat –, így a botrányok akaratlan tanúivá váltak.
Némelyikük arra használta tudását, hogy javítson a helyzetén. Egy rabszolganő megzsarolhatta úrnőjét, felfedve annak titkait, cserébe jobb ruhákért vagy könnyebb munkáért.
A megbízott rabszolganők személyes üzeneteket közvetítettek a városlakók között, így a bizalmas információk élő hordozóivá váltak. Befolyásos férfiak nemcsak kísérői feladatokkal bízták meg őket, hanem azzal is, hogy gyűjtsenek össze pletykákat a Szenátusból, hogy azokat később a saját fogadószobájukban hallhassák vissza.
A politikai életből kizárt nők gyakran többet tudtak, mint a tógát viselő politikusok, és ezt az információt arra használták, hogy legalább alapszintű kényelmet vagy a puszta túlélést biztosítsák maguknak.
A tudás súlyos ára
A tudással rendelkező rabszolganő azt kockáztatta, hogy lesújtottak rá. Rómában nem figyelmeztettek – hanem kínoztak. A ház rendjét verésekkel és megaláztatásokkal tartották fenn. A nyilvános korbácsolások elrettentő példaként szolgáltak a többiek számára.
A vasnyakörveken táblácskák voltak, rajtuk az elfogott szökevény visszajuttatására vonatkozó utasításokkal, testüket így a szégyen jelképeivé változtatva. A hajápolás, amely oly fontos volt a római kultúrában, a megalázás eszközévé vált: a vétkes nőket erőszakkal kopaszra nyírták.
Az engedetlenség büntetése a villák területén rejtőző börtöncellák lehettek, ahol a rabszolganőt megfosztották a fénytől és minden emberi körülménytől. Még a terhesség sem jelentett mentséget: úgy tartották, némely nők csak tettetik az állapotukat, hogy kibújjanak a munka alól.
Egy rossz hangulatban lévő gazda vagy úrnő a legapróbb rosszalló pillantásért vagy egy véletlen botlásért is büntethetett. Ezek a nők állandó felügyelet alatt éltek, anélkül, hogy joguk lett volna saját testükhöz vagy gondolataikhoz.
Felszabadulás és túlélés
De nem minden rabszolganő maradt örökre rabságban. A manumisszió – egy jogi eljárás Rómában – esélyt adott a szabadság elnyerésére. Ez gyakran a gazda végakarata szerint történt.
Némely rabszolganő pénzt keresett mellékes munkákkal – mosással, szépészeti szolgáltatásokkal, hajfonással –, hogy megválthassa magát. A stratégiai érzékkel megáldott nők eljutottak a házvezetőnői vagy dajkai tisztségig a rabszolgatartók házában.
A kiválasztottakból lehettek vilicák – olyan nők, akik a háztartást irányították és megbecsülést vívtak ki maguknak. Némelyek a gazdáikkal való kapcsolatukat és a gyermekszülést használták fel arra, hogy megszilárdítsák helyzetüket és kivívják szabadságukat.
Egy felszabadított nő – egy liberta – élete egy csapásra megváltozott. Tulajdonnal rendelkezhetett, üzletet vezethetett, sőt, tekintélyes vagyont is felhalmozhatott. Annak ellenére, hogy továbbra is bizonyos kötelezettségek fűzték korábbi gazdájához (patrónusához), nevet és jogokat kapott, és időnként örökséget is hagyott maga után.
Összegzés
Az ókori Róma rabszolganői rendkívüli kegyetlenség közepette éltek. De még az intézményesített erőszak e rendszerében is megőrizték ravaszságukat, érzelmi tartásukat és találékonyságukat.
Munkájukkal ők tartották fenn a római arisztokráciát. Hallgatásukkal államtitkokat őriztek. Csendes ellenállásuk az emberi erő megnyilvánulásává vált. Nem voltak egyszerű háttérszereplők a birodalom történelmében.
Ők jelentették annak (a birodalomnak) egyik alappillérét, átláttak a hazugságain, és időnként egyik napról a másikra képesek voltak megváltoztatni a sorsukat.
A világ nem vett róluk tudomást, de ők tanultak és túléltek. Némelyeknek sikerült kitörniük. Hangjukat talán még mindig a márványlapok rejtik, de üzenetük – az átélt szenvedések súlya alatt is – mindmáig visszhangzik.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
