Az elítélt előre tudja a dátumot, van ideje gondolkodni, felkészülni és olyan szavakat megjegyezni, amelyek biztosan megmaradnak a kortársak emlékezetében. Ám ahhoz, hogy az utolsó szavak bekerüljenek a történelembe, két vitathatatlan feltételre van szükség. Először is, a kivégzésnek nyilvánosnak kell lennie, másodszor pedig a másvilágra való távozásnak azonnalinak kell lennie.
És ha azt hiszed, hogy ebben nincsen semmi bonyolult, akkor tévedsz. Az ókori időkben ezeket a feltételeket gyakorlatilag nem tartották be. Az elítélt bűnözők kivégzésének kifinomult módszerei, mint például a római keresztre feszítés, akár egy napig is elnyújthatták a szerencsétlen szenvedéseit, nem hagyva lehetőséget egy hatásos végső mondatra.
Volt azonban idő, amikor a nyilvános kivégzések kimentek a divatból. Az akasztások, agyonlövések, lefejezések és villamosszékbe ültetések száma persze nem lett kevesebb, de az ilyen megtorló cselekményeket inkább a szélesebb közönség nélkül hajtották végre.
Kivételes esetekben a sajtót vagy az elítéltek által megölt áldozatok rokonait engedték be a halálos ítélet végrehajtására. Ilyenkor váltak a közvélemény számára ismertté az elítélt gonosztevők utolsó aranyköpései.
Megpróbáltam összeszedni az öt legemlékezetesebb, történelmileg is híres személyiség utolsó mondatát.
5. Dekabristák
A történészek munkájának köszönhetően fennmaradtak a nyilvánosan kivégzett dekabristák utolsó szavai. Igaz, a kortársak visszaemlékezései meglehetősen eltérőek. Azt mondják, hogy 1826. július 25-én, közvetlenül az akasztófa alatt állva Pavel Pesztyel kijelentette: „Amit vetettem, annak ki kell kelnie, és utóbb feltétlenül ki is fog kelni”. Ezután az öt felakasztott közül három alatt elszakadt a kötél, és miközben a hóhérok az új hurkokat húzták, Szergej Muravjov-Aposztol hangosan kimondta a következő, hamarosan szállóigévé vált mondatot: „Átkozott föld, ahol még összeesküvést szőni, ítélkezni és akasztani sem tudnak rendesen”. Utolsóként Kondratyij Rilejev szólalt meg, aki I. Miklós cár jelenlévő hadsegédjéhez fordult: „Adja át az uralkodónak, hogy kínok között halunk meg, ahogy azt ő akarta”.
4. Thomas More
Ahogy bizonyára sejtetted, a halálraítéltek százai a halál előtt általában vagy kegyelemért könyörögtek, vagy imádkoztak, vagy egyszerűen meggyóntak a papoknak, akiknek hivatali kötelességük volt jelen lenni a vérpadon. Ezért ahhoz, hogy valaki ezekben a pillanatokban elővegye a humorérzékét és viccelődjön, valódi bátorságra volt szükség.
A filozófus és író, Thomas More például éppen ezt tette. VIII. Henrik parancsára kellett lefejezni őt, akinek hosszú-hosszú éveken át hűséges tanácsadója volt. A szerzőnek még a tuskón is volt lélekjelenléte egy szép beszédet költeni. Így 1535. július 6-án, miközben a vérpadra lépett, More feltűnően hangosan szólt a hóhér segédjéhez: „Fiatalember, kérem, nyújtsa a kezét, lefelé már lemegyek a segítsége nélkül is”. Magát a hóhért pedig arra kérte Thomas, hogy óvatosabban bánjon a bárddal: „Várj, várj. Hadd szabadítsam ki a szakállamat. Azt nem szükséges levágni. Az nem követett el hazaárulást”.
3. Boleyn Anna
VIII. Henrik angol király nagyon hirtelen haragú és sértődékeny ember volt, ezért 1536-ban azonnal elrendelte felesége, Boleyn Anna kivégzését, miután jelentették neki az asszony feltételezett hűtlenségeit, házasságtörését és a király meggyilkolására szőtt összeesküvését. Az uralkodó mindenféle bizonyíték nélkül hozott ítéletet.
Anna azonban még ebben a kellemetlen helyzetben is meg tudta őrizni méltóságát, erkölcsi győzelmet aratva a gyűlölt férj felett. Beszéde tele volt alázattal és emelkedettséggel: „Nem azért jöttem ide, hogy elítéljek bárkit is, és nem is azért, hogy megcáfoljam az ellenem felhozott vádakat. De imádkozom Istenhez, hogy mentse meg a királyt, és adjon neki hosszú uralkodást, mivel soha nem volt még kegyesebb király. Ő mindig jó és irgalmas uralkodó volt”. A francia nagykövet titkára, De Carles csak annyit írt Anna kivégzéséről utólag, hogy „Soha nem volt még ilyen kedves királynő”. Bár VIII. Henrik sok erőfeszítést tett, hogy eltörölje Boleyn Anna emlékét, utolsó szavai így is fennmaradtak a történelemben.
2. Husz János
Számos legenda fűződik a cseh teológus, Husz János életének utolsó pillanataihoz, akit máglyahalállal végeztek ki a konstanzi zsinat idején, 1415. július 6-án. Éppen abban a pillanatban, amikor Jánost a máglyára vitték, egy öregasszony – feltételezve, hogy istennek tetsző dolgot cselekszik – a már előkészített tűzifához dobta a saját rőzsekötegét is. Husz észrevette ezt a gesztust, és azonnal reagált: „Ó, szent együgyűség!”.
Amikor pedig végre fellobbant a tűz, állítólag jövendölni kezdett, ugyanazt a mondatot ismételgetve: „Én most egy Liba vagyok, de utánam egy Hattyú jön majd!”. Úgy tartják, hogy a teológus ezzel a jelenlévőknek Luther Márton eljövendő reformátori tevékenységére utalt, ami élete utolsó pillanataiban tárult fel előtte. Egyébként a két héttel Husz után elégetett követője, Prágai Jeromos ugyan nem látott a jövőbe, viszont örömmel énekelte a máglyán a cseh himnuszt.
1. Zoja Koszmogyemszkaja
A második világháború alatt nem egyszer hajtottak végre nyilvános kivégzéseket. A fasiszták elsősorban a megszállt szovjet területek lakosságának megfélemlítésére alkalmazták ezeket. Ennek egyik legszemléletesebb példája a partizánlány, Zoja Koszmogyemszkaja halála 1941. november 29-én.
A Petriscsevo faluban elfogott lányt a vallatások és kínzások után kivitték az utcára, ahol már előkészítették az akasztófát, majd a mellére akasztottak egy táblát orosz és német felirattal: „Házgyújtogató”. A németek a falu összes lakosát kiterelték, hogy nézzék végig a szörnyű kivégzési procedúrát. Az alig lélegző Zojának azonban még az akasztófa előtt is volt ereje a polgárokhoz fordulni: „Ne álljatok itt, ne nézzétek. Segíteni kell harcolni a Vörös Hadseregnek, a halálomért pedig elvtársaink bosszút állnak a német fasisztákon. A Szovjetunió legyőzhetetlen és nem fogják legyőzni”.
A fasisztáknak pedig Koszmogyemszkaja csak ennyit vetett oda büszkén: „Amíg nem késő, adjátok meg magatokat. Akármennyit is akasztotok közülünk, mindenkit nem tudtok felakasztani, mi 170 millióan vagyunk”. A Nagy Honvédő Háború éveiben a Szovjetunió Hőse címmel első nőként kitüntetett partizán aktáiban az szerepel, hogy teste körülbelül egy hónapig lógott az akasztófán, többször is kitéve a Führer csatlósai által elkövetett gyalázatos tetteknek.
