A vendégek nem tudták, hogyan reagáljanak: a kitűzött időpontban a vőlegény egyszerűen nem jelent meg. A gyönyörű menyasszony a pazar fehér menyasszonyi ruhában megdermedt, mintha szoborrá változott volna.
Aztán nagyon nyugodtan, szinte rezzenéstelenül megkért mindenkit, hogy menjenek haza. Ezután Eliza Donnithorne bezárta kúriájának ajtaját, és több mint harminc évig nem hagyta el a falait.
Ő 1821. július 8-án született a Brit Kelet-indiai Társaság egyik tisztviselőjének családjában, a Jóreménység fokán. Ez a gyönyörű név mintha utat mutatott volna a kislánynak – csak hinni kellett a legjobban!
A családnak valóban össze kellett szednie minden erejét, hogy leküzdjék az élet viharait: először átéltek egy elképzelhetetlenül forró kalkuttai költözést, majd Eliza édesanyja és idősebb nővérei kolerában meghaltak…
A tizenegy éves kislány teher volt az idősödő és fáradt James Donnithorne számára. Amikor legidősebb fia felajánlotta, hogy Londonba viszi Elizát, az apa örömmel beleegyezett, ő maga pedig Sydney-be költözött.
Néhány év elteltével a lánya csatlakozott hozzá – Angliában, a bátyja családjában „felesleges szájnak” érezte magát. Valójában ingyenes bébiszitter szerepet ajánlottak neki az unokatestvérei mellett.
Az apja pedig a múltba vezető híd volt számára, az egyetlen ember, aki emlékezett a gyerekkorára, a boldog évekre, amikor még mindenki élt és egészséges volt. Sydney-be vezető úton Miss Donnithorne annyira izgatott volt, hogy szinte semmit sem evett.
James az évek során szép vagyont halmozott fel – kúriáját a legpazarabbnak tartották Newtown negyedében. A felnőtt és bájos lánya tehát egyszer tekintélyes vagyon örökösévé válhatott volna. De Elizabeth alig érdeklődött a bálok és piknikek iránt.
Apja házasságszerzési kísérleteit csírájában elfojtotta, és idejének nagy részét a Szent István plébániatemplomban töltötte. Ott ismerkedett meg George Cuthbertssonnal, egy hajózási társaság alkalmazottjával. Az angol férfi jól nevelt, meglehetősen művelt volt, de… szegény.
Azt beszélték, hogy George-ot csak a pénz érdekli. De ez aligha volt száz százalékig igaz – Elizabeth egy nagyon csinos lány volt. Az apának nem tetszett ez a jellegtelen kérő, de idővel ő is beletörődött. A tizenkilencedik század a közepe felé járt már ekkor, és a szerelemből kötött házasságok jöttek divatba! Így hát kitűzték az esküvőt…
Nem volt boldogabb menyasszony 1851 tavaszán Sydney-ben és környékén! A gazdag örökösnő a legpazarabb ruhát rendelte meg magának, a csipkét hozzá magából Franciaországból hozatták, a lány nyakán ékeskedő gyöngysor pedig elképzelhetetlenül sokba került.
Időben érkezett az oltárhoz. Vendégek és barátok, számos szomszéd és egyszerűen csak kíváncsiskodók tolongtak a templom kapujában. Elizabeth örömét megosztani készültek a családtagok is, akik Angliából érkeztek.
De a nap legfontosabb emberét, Mr. George Cuthbertssont, a menyasszony hiába várta. Nem jelent meg az oltárnál, és a kitűzött szertartás után egy órával sem érkezett meg, és nem adott magáról semmilyen életjelet.
Halvány, elsápadt, megdermedt, mintha szobor lenne – Elizabeth monoton hangon adott utasításokat a cselédségnek: pakolják el a finomságokat, szedjék le a virágfüzéreket a házról, küldjék szét mindenkinek a bocsánatkérő képeslapokat és… kérjenek meg mindenkit, hogy menjenek haza. Nem lesz semmi. A menyasszony hazament. Otthon csak annyit mondott: soha többé nem veszi le a menyasszonyi ruháját.
Senki sem tudja a mai napig, hogy miért gondolta meg magát a vőlegény. Vannak olyan feltételezések, hogy az apa közbelépett – fizetett George-nak, akinek égető szüksége volt a pénzre, hogy az első hajóval csendben Európába távozzon. Egy másik verzió szerint a fiatal férfit meggyilkolták, és ezt Elizabeth apjának parancsára tették. A harmadik verzió az, hogy George eleve nem akarta feleségül venni Elizabeth-et…
Így vagy úgy, Elizabeth bezárkózott a kúriájába. Egy évvel később közömbösen eltemette apját, elbocsátotta az összes cselédet, csak a szakácsnőt és egy lakájt tartott meg. Megszüntette a levelezést a bátyjával. Nem mutatkozott nyilvánosan, és Sydney-ben csak „őrült menyasszonynak” nevezték.
Harmincöt évet töltött Elizabeth a sikertelen házasságkötés után önkéntes remeteségben. És ezalatt az idő alatt – végig menyasszonyi ruhában!
„Amikor a halál elérte Elizát… még mindig menyasszonyi ruhában találták meg – jegyezték fel a kortársak –, a por vastagon állt a padlón… Az ebédlőben pedig a menyegzői lakoma érintetlenül maradt.”
Elizabethet apja mellé temették 1886. május 20-án. Az egész hatalmas vagyon a bátyja családjára szállt. Úgy tartják, hogy ennek a lánynak a története ihlette Charles Dickens-t a „Szép remények” című regény megírására. Miss Havisham pedig a szegény ausztrál (valójában angol) Donnithorne kisasszony irodalmi képe, akit egykor az oltárnál hagytak.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
